Chris Gardner olyan ember, aki alighanem példája lehetne a kitartásnak, a hitnek és az akaratnak. Gardner házaló ügynök volt, sikeres üzletember lett. Az úton azonban, amely neki jutott, csak kevesen tudtak volna végigmenni. Az ő története a boldogság nyomában című film, életrajzi dráma.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi a boldogság - szerintem. Azt feleltem, hogy a boldogság az a pillanat, amelyről akkor tudjuk meg, hogy boldogság volt, amikor már elmúlt. Sokat vitatkoztunk aztán erről, de valahogyan azóta sem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy a boldogság állapota alapvetően olyannyira természetes, hogy észre sem vesszük. Annál inkább feltűnő a hiánya. Ezért van aztán, hogy könnyebb lenne választ adni arra, hogy mi a boldogtalanság.
Talán ezért is lett az egyik kedvelt filmem A boldogság nyomában. Nem új film, 2006-os, DVD-n is kiadták már. Megnéztem már párszor. Van ebben a filmben valami, ami egyszerre vonz és egyszerre taszít. Mert ez a film valahol a propaganda, a giccs és a valóság határán mozog. Mégis tetszik. Mert amikor azt gondolom, hogy az emberi fantázia végtelen, és képes kitalálni olyan dolgokat, amelyekkel az életben aligha találkoznánk, akkor szembesülök Chris Gardner (Will Smith) történetével, a házaló kereskedő életével.
Megtörtént esetet dolgoz fel a film. Gardner hús-vér ember. Korunk Amerikájának hőse, példaképe (ezért propaganda), aki igen kemény munkával bizonyítja be, hogy igenis érdemes a társadalom megbecsülésére. Ő a férfi, aki bebizonyítja, hogy akkor sem kell feladni semmit, legfőképp az álmainkat nem, ha csak pár dollárral a zsebünkben állunk az utca közepén; ha lelép a feleségünk, mert egy szociális lúzert lát bennünk; ha egyetlen örömünk a legnagyobb gond is, egy gyermek, akit fel nevelni becsületben, tisztességben; és ha tényleg nem maradt másunk, csak az agyunk és a szívünk, amivel azért illik kezdeni valamit, ha nem akarunk eltűnni az olvasztótégelyben.
Gardner életének története minden példaértéke ellenére olyannyira emberi, hogy messze túlmutat minden propagandán. Ettől a filmtől aligha gondolják majd úgy hontalanok és nincstelenek milliói, hogy most aztán megvan a recept a boldogtalanság ellen, és nem is kell azt hinni, hogy bárki le tudná másolni Gardnert, de ha boldogságot nem is, reményt azért meríthet ebből a filmből bárki. A többi csak rajta múlik.
És persze lehetne már-már lavóros hollywoodi zokogtatós giccs is a film, mert Gabriele Muccino úgy tudja fokozni a feszültséget, hogy elszorul az ember torka, amikor az alvó gyermekének arcára hull a főhős könnye. De még ez sem olyan nagy baj, tudva, hogy megtörtént esetről van szó. Mert az élet sosem lehet giccses, egyetlen gyönyörűséges vagy mélyen drámai pillanata sem az. Csak az ábrázolás lehet giccses, amellyel bemutatjuk. Naplementeeffekt - így hívom. Mert például amikor állok az óceán partján, és nézem, amint a nap lebukik a horizonton, az szép és feltöltekezős. De mindezt kívülről látni túlmegy minden határon. Ezért sem bánom, ha kövér könnycseppeket látok Gardner arcán, mert elhiszem, hogy a lelke szakadt meg ott, abban a pillanatban, a mosdó padlóján, ölében az alvó fiával. Elhiszem, hogy még ott is arra gondolt, hogy a reményen kívül csakis önmagában bízhat, jóllehet, ez abban a pillanatban sem tűnt valami soknak.
S hogy mégis valóságos a történet, ez az egyetlen dolog, amiért ezt a filmet betettem a polcra, s amiért néhanapján leveszem, és megnézem. Mint most is tettem. Mert azon mindig elámulok, hogy micsoda sorsok ? példaértékű sorok ? között éljük a napjainkat, s hogy mennyire csak saját boldogságunkra vagy éppen boldogtalanságunkra vagyunk képesek figyelni. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az életet aszerint gondoljuk el, ahogyan mi találkozunk a dolgaival, ahogyan szembe jönnek velünk. És ez még csak nem is volna baj, ám ha megpróbáljuk legalább megérteni az összefüggéseit ennek a világnak, akkor talán hamarabb eljutunk arra a felismerésre is, hogy nem kell keresni a boldogságot, és még csak azon sem kell gondolkozni, hogy mit jelent a szó: boldogság.
