Ha valaki a vetítés után felhív azzal, hogy A hetedik fiú tulajdonképpen egy készülő tévésorozat felturbózott marketingű pilot-epizódja, nem lepődtem volna meg. Mint kiderült, a film tényleg egy könyvsorozat első kötetének adaptációja. A tévé-fantasy utóíz azonban nem múlt el: látvány és kivitelezés terén persze messze felülmúlja a 90-es évek Xéna-Herkules párosát, de egyéb összetevőiben szinte éppoly szedett-vedett és sablonos.

Karácsony táján nálam valahogy felerősödik a fantasy-szerelem: ezek valószínűleg akkor kapcsolódtak össze, mikor gyerekként a téli szünetben sokadjára is megnéztük a tévében a Végtelen történetet, a Legendát és társaikat, aztán persze jöttek a Tolkien- meg a Harry Potter-filmek. Szóval az év vége a klasszikus mesés-kalandos fantasztikumé. A hasonló éhséget kielégítendő, a filmforgalmazók idén két filmmel is támadnak: A hetedik fiú mellett már startolt A hobbit záró epizódja (sőt, január elején jön majd a zenés Vadregény is). Sajátos véletlennek köszönhetően az első két filmet fél nap eltéréssel láttam – és előbbiről kilépve nem gondoltam volna, hogy majd azt írom: ha most valaki mindenáron fantasyt akar nézni a moziban, még ha nem is ez a legjobb darab, mégis válassza inkább Jeff Bridgest és tinilány-csalogató tanoncát. Jobban jár, komolyan.

Adaptációként a sztori készen várt, így a sablonosságával nem nagyon lehet mit kezdeni, legfeljebb az író ajtaján kopogtatni. Adott ugyanis egy, a sötétség teremtményeinek elpusztítására felesküdött rend utolsó tagja, bizonyos Gregory Mester (Jeff Bridges), aki az utódját keresi. Mindjárt felütésként el is használja az epizódszerepre beugró Kit Haringtont (Trónok harca, Pompeji), akinek halálával új tanonc után kell néznie: egy hetedik fiú hetedik fiát kell megtalálnia. Tom Ward (Ben Barnes) természetesen eleinte nem tűnik túl alkalmasnak a feladatra, a nagy csatáig rendelkezésre álló egy hét alatt azonban kiderül, hogy mégis talpraesett legény, ráadásul mindenféle izgalmas titkokat is megtudhatunk róla. Azaz: Harington fiú, hiába a tíz év tanulás, ha nem vagy született kúl. A fizetőképes nézőszám emelése érdekében ugyanakkor a filmkészítők Ward úrfi könyvbeli életkorát tizenkettőről huszonvalamennyire emelték, máris áttolva a filmet a young adult kategóriába. Így lesz a boszi barátból is szemrevaló szerető (Alicia Vikander). És már el is érkeztünk a generációkon átívelő, nagybetűs Konfliktushoz: sose kezdj boszorkánnyal, avagy a megtört szív világrengető galibák okozója lehet. A banyák királynője, Malakin anya (Julianne Moore) ugyanis a közelgő vörös telihold erejével felvértezve akarja – hogy, hogy nem – uralma alá hajtani a világot.

Egy ilyen, nyilvánvalóan színtiszta szórakoztatásra szánt film esetében inkább az az érdekes, hogyan súlyozzák a cselekményt, mennyire figyelnek a részletekre, mit kezdenek a szereplőkkel. Például nem pszichológiai mélyfúrásokat várunk, csak a papírmasénál éppen eggyel többet, pláne, ha már olyan nagyágyúkat szerződtettek a filmre, mint Bridges vagy Moore. Az ő párosuk már csak azért is érdekes, mert legutóbb az instant kultfilmmé váló A nagy Lebowskiban játszottak együtt. És Bridges itt is egy, az egyszerűség és a bunkóság határán táncoló figurát alakít és legalább annyit iszik, mint a jó öreg Dude; Moore pedig újfent a legrosszabb domina-feminista módon bánik mindenki mással. Az általuk játszott karakterek ugyan semmivel sem indokolják a színészválasztást, erre a feladatra kevésbé tehetséges kollégáik is megfeleltek volna. Bridges még csak-csak megszínesíti az idős lovag alakját, és imádjuk, mint mindig, Moore azonban láthatóan legfeljebb a karizmáját használva tud hozzátenni valamit a soványka szerephez. És még így, szinte robotpilóta üzemmódra kapcsolva is lenyomják a többi főbb szereplőt.

Bár a húzónevek szerepeltetése önmagában nem indokolná, a film összességében mégis egy tévésorozat pilot-epizódjára emlékeztet. A repertoár átgondolatlan felsorakoztatása már annál inkább. Megtöltötték tisztességesen koreografált, látványosabbnál látványosabb akcióval, számtalan helyszínnel és mindenféle szörnnyel. A CGI-on már megedződött szem pedig ugyan ráng egy kicsit itt-ott, de ennél rosszabbat is láthatunk (például mindjárt a szomszéd teremben, ahol talán épp A hobbit végső csatája dübörög). A 102 percbe pedig tényleg összehordtak számtalan, a klasszikus kalandfilmes hagyományokat idéző jelenetet, csakhogy ezek olyan lazán kapcsolódnak össze, hogy ha mondjuk kivennénk egyet, nem hiányozna –  a nagy fináléhoz így is, úgy is eljut minden szereplő. Szembeötlő az a felületes darálás is, ahogy a film a lezárás felé halad. Ez a lelketlenség elszívja az izgalmat, biztosít afelől, hogy itt minden a megszokott rend szerint történik: a gonosz elnyeri büntetését, a fiú átveszi mesterétől a stafétabotot és jövő héten neki is vág első önálló kalandjának – 45 percben.

Mint egy katalógus: ilyen ez az univerzum, ehhez hasonló kalandokra, hősökre, egzotikus segítőkre és ellenfelekre számíthatsz az évad során. És hiába a megnyerő látvány, a trendi blockbuster-sorozatok akár bárgyú, akár lenyűgöző monumentalitásához képest A hetedik fiú világa szűk és kicsi. Mint ami túl későn érkezett, és eredetileg valahova  a 80-as 90-es évek fantasy-vonalába tartozna (olyan filmek mellé, mint a Willow, a Sólyomasszony, a már emlegetett Legenda vagy a Sárkányszív), vagy valóban médiumot tévesztett, és vászon helyett képernyőn a helye.