A cím nem saját: úgy vettem kölcsön Kiss Csaba drámaírótól, aki Csehov novelláiból ezen a címen írt színdarabot néhány éve. A darab három férfi szereplője olyan történeteket mesélt és játszott el egymásnak, amelyek mind egy bizonyos szépséges nővel voltak kapcsolatban - aki soha nem tűnt fel a színpadon. A Mesterdetektívben is ez a helyzet: minden egy bizonyos jelen nem lévő nő körül forog. A különbség csak annyi, hogy három férfi helyett itt kettő van, a nő megidézése pedig nem nosztalgikus-játékos anekdotázás, hanem egy kőkemény pszichológiai párharc részeként történik.
A párharc oka: az idősebb férfi (Michael Caine) feleségét elcsábította a fiatalabb férfi (Jude Law). Az öreg, dörzsölt, hatalmas élettapasztalattal és imponáló stílussal rendelkező krimiírónak alá kellene firkantania a válási papírokat, de ő nem tud belenyugodni a nő elvesztésébe. Alkut ajánl hát a tapasztalatlannak tűnő, sármos fiatal színésznek, ezzel pedig egy bizarr játék veszi kezdetét. Mindössze két szereplővel, két felvonásban, egy nem kevésbé bizarr helyszínen: a nő által futurisztikusra-ridegre berendezett kastélyban, amelyben most (már) egyedül él a regényíró.
A párhuzam a fent említett színdarabbal már csak azért is áll, mert a Mesterdetektív is egy színpadi műből készült, Anthony Shaffer drámájából. 1972-ben pedig már egy (négy Oscarra jelölt) filmes adaptáció is készült belőle, a forgatókönyvet maga Shaffer írta, az idős férfit Laurence Olivier, a fiatalt pedig (nocsak-nocsak) Michael Caine játszotta. A 2007-es változathoz a producerek (köztük Jude Law) egy Nobel-díjas drámaírót, Harold Pintert kérték fel a forgatókönyv megírására az időközben elhunyt Shaffer helyett. Pinter leegyszerűsítette a történetet: kidobálta belőle a nyomozókat, szobalányokat, egyéb szereplőket és maradt a két férfi, egy helyszín és mindössze két (valós idejű) jelenet. A film emiatt meglehetősen hasonlít egy két felvonásos, lefilmezett színpadi kamaradrámára, amelyben minden a színészeken és a dialógusokon múlik. Az arcokról adott nagyközeliktől eltekintve a filmes eszközök keveset tesznek hozzá az összhatáshoz, a színészek párbeszédein kívül csupán a furcsán nyomasztó ház részleteit mutogatja még meg a kamera. Igaz, mivel tudjuk, hogy a lakást a nő rendezte be, ebből vonhatunk le következtetéseket a személyiségére nézve?
Pinter lecsupaszítása révén minden tehát a két szereplőn múlik, ők pedig el is viszik a filmet, sőt mi több, néha brillíroznak. Eleve jó ötlet volt összehozni ezt a két angol színészt: Jude Law sok tekintetben Caine örökösének tekinthető, amit az is bizonyít, hogy már a második olyan karaktert játssza el a vásznon, amelyet egykor Caine is (az első Alfie volt). Kettejük közül még mindig Caine a nagyobb színész (hiába, a rutin?), ő az, akinek néha egészen zseniális pillanatai vannak a filmben, de Jude Law becsületére legyen mondva, hogy egy ilyen éles megmérettetésben sem bizonyul könnyűnek és végig méltó partnere tud lenni egy színészóriásnak.
De mi lett a nővel? Kérdezhetjük a film végén, mert egyértelmű választ végig nem kapunk. A film pontosan azzal játszik, hogy bizonytalanságban tart minket, mint ahogyan a két szereplő is bizonytalanságban tartja egymást: kinek mikor mi a szándéka, ki mikor mond igazat, ki mit tud a nőről és annak szándékairól - sohasem lehetünk biztosak abban, amit hallunk. A végére már nem is a nő lesz a lényeg, hanem a párharc maga. Már jobban érdekli a két férfit a másik, mint a nő.
