Az Antarktiszon vagy nagy feketeség van - mert fél évig tart az éjszaka -, vagy nagy fehérség - mert a hó és a jég a fényviszonyok miatt összeolvad az éggel, eltűnik a horizont, és mindenhol csak derengést látni. Ez utóbbi jelenség a whiteout - erről kapta címét a Kate Beckinsale főszereplésével készült krimi.
Egy 1998-as képregény adaptációjáról van szó, amelyért alkotója, Greg Rucka hízelgő elismeréseket kapott - a filmért azonban egyetlen szereplőnek, és a Swordfish-t is jegyző Dominic Senanak sem jár buksisimogatás. A thrillerelemekkel operáló nyomozós történet már az első jeleneteknél elveszti a hitelességét; egyrészt, mert teljesen ésszerűtlen viselkedéseket látunk benne, másrészt mert mert Beckinsale kisasszony vetkőzős jelenetével próbálja megszerettetni magát, vagy legalább megvesztegetni a mozinézőt, hogy legyen elnéző az elkövetkező hibák iránt. Mert hibákból van bőven. Nem csak a már említett logikátlanságokról van szó, bár nagyon bosszantó, hogy szereplők tűnnek fel "csak úgy" a jégmező közepén azzal, hogy "ledobták" őket sok ezer kilométerre minden lakott településtől, ajtók nyílnak ki, amiket egyszer már bezártak (vagy ragadnak be, nyitottak csakis a drámai hatás kedvéért). De a figurák is híján vannak minden mélységnek; bár flashbackekben próbálják kicsit árnyalni őket, de ez elég olcsó módszer, lássuk be.
Még rosszabb, hogy a cselekmény, a történet is egy nagy lufi: bár bővelkedik a jó naturálisan fényképezett fagyott hullákban, de egyéb erénye nincsen. Lapos, átlátszó, ráadásul teljesen feszültségmentes. A bevett recept a szorult helyzetekre: némi kínosan erőltetett beszélgetés, aztán várakozás - aztán magától megoldódik minden. Esetleg szükség van egy kis McGyver-féle bütykölésre, de még azt is sikerült unalmasra megcsinálni.
A legizgalmasabbnak és leglátványosabbnak szánt jelenetek azok, amelyekben jégcsákánnyal verekednek a fagyott kontinens jegén a hóviharban - ezek valóban érdekesek elsőre, de mivel az alkotók is érezték, hogy ez viheti a filmet, túlhúzták ezeket a pillanatokat, és túl sokszor hozakodnak elő vele.
Egy jó krimibe ennyi kevés. Még az sem lenne baj, hogy sablonokból építkezik, és előre látható minden - de legalább legyen feszült! A Vakító fehérségnek sem a meleg női testek idomaival, sem a jégdara hidegségével nem sikerül elegendő delejt produkálni ahhoz, hogy megszerettesse, vagy legalább élvezhetővé tegye magát.
