Ismét egy második világháborús film és ismét aktuális a kérdés: mit lehet még hozzátenni az agyonfilmesített témához? A görög származású veterán amerikai rendező, Costa-Gavras (legutóbbi filmje 1997-ből az Őrült város) irodalmi alapanyagot választott, félig fikciót és félig valóságot. Rolph Hochuth A vikárius című színműve az egyház felelősségét feszegeti a Holocaust kapcsán. Vajon megtett-e mindent az ártatlanok védelmében XII. Pius pápa és a katolikus papság? A filmet először a berlini filmfesztiválon láthatta a közönség, kiváltva egyházi méltóságok heves tiltakozását. Nem véletlenül.
A történet két párhuzamos szálon fut. Kurt Gerstein (Ulrich Tukur) nem kitalált figura: az SS-nél dolgozott, a Cyklon B beszerzéséért felelt. Tudott a szörnyűségekről, a saját szemével láthatta, miként pusztulnak el ezrek a koncentrációs táborokban. Gerstein a lekiismerete és a hazaárulás bűne között vergődik. Igyekszik egyházi vezetőket, diplomatákat tájékoztatni arról, mi folyik a náci Németországban, miközben munkájával naponta hozzájárul a zsidók pusztulásához. A küzdelme természetesen eredménytelen. Az amerikaiak bevonulásakor részletes jelentést ír a rémtettekről s mégis szigorúan megbüntetik. Öngyilkos lesz a börtönben.
A képzelet szüleménye Ricardo Fontana (Mathieu Kassovitz), jezsuita pap, aki Gersteintől hall először a németországi valóságról. Apja a pápa mellett dolgozik Rómában, így közvetlenül értesítheti a Szentatyát, minden eredmény nélkül. Végső kétségbeesésében maga is felölti a sárga csillagot s vállalja a krematóriumi halált.
Nem hiába hördült fel az egyház: háborús szerepük máig nem tisztázott. A film érveket sorakoztat egymás mellé, a felelőst keresi, de nem akar igazságot osztani. A képi megoldások ezzel párhuzamosan higgadt-konzervatívan követik az eseményeket, kerülik a látványosságot. Két, didaktikusan visszatérő képsora mégis van a filmnek. Többször láthatjuk az üresen távolodó marhavagonokat, illetve a pápa ide-oda vonuló, tanakodó kíséretét. Erős a párhuzam: érti, akinek felelőssége.
A kettős életrajzból adódóan a film dramaturgiája nem zökkenőmentes, néhol erőszakolt. Kevés a valós kapcsolat a főszereplők között. A miliő-ábrázolás pontos, a történelmi hitelesség nem kérdéses.
Costa-Gavras nem nagy érzelmeket kavar, inkább az értelemre akar hatni. Filmjében veszteseket jelenít, hiszen a valóság érdekli. Árnyalja a háborúról alkotott képünket s gondolkodásra ingerel. S ez már valami.
