A hobbit-mozi utolsó része azért sokkal jobb, mint a második, mert újra visszatér benne a mese. Tolkien ugyanis mesét írt, amit Peter Jackson az első rész elején még figyelembe vett, de aztán a kedves sztorit pukkadásig (de legalábbis három részre felhízásig) teletömte szteroidokkal felpumpált akcióval. De, szerencsére, most egy kicsit visszatért a kezdetek szellemiségéhez.

A második rész egy végtelen, gépies menekülés volt a veszedelmek közepette, übergigára felturbózott harcokkal tarkítva. Egyedül Bilbó és Smaug párbeszéde volt az, ami kilógott ebből pozitív irányban – ott tört be a filmbe Tolkien, a mesélő. Itt pedig eleve nagyobb szerepet kap, hiszen ez a vége A hobbitnak, és ilyenkor szoktak jönni a tanulságok, amik olyan fontosak a mesékben. Ezek a tanulságlevonások, meg a hozzá tartozó fordulatok megvannak a filmben is, szépen és hangulatosan. Persze, jó részük csurog a pátosztól, meg az új szálak elvarrásával új „végebölcsességek” is belekerültek – de ez itt a helyén van. A tálalás talán lehetne ízlésesebb, kicsit visszafogottabb – na de ha finom volt a menü, most miért pont ezen háborognánk?

Azért persze most sem ússzuk meg a beláthatatlanul nagy, irgalmatlanul véres csatákat (amikben egyébként egy csepp vér sem freccsen, csak úgy „szárazon” hullanak az orkfejek, szevasz korhatárkarika), de ez most gyakorlatilag egyetlen konfliktusra (arra a bizonyos végsőre, amiről az alcímet is kapta az utolsó rész) koncentrálódik. És ide Tolkien is nagy csatát írt, ez az egész erre volt kihegyezve, szóval ezt is könnyebben lenyeljük, mint az előző rész l’art pour l’art vagdalkozásait. Aztán hogy tényleg szükség van-e arra, hogy a háromórás film második fele gyakorlatilag egyetlen nagy csatajelenet legyen, az megkérdőjelezhető. Mindenesetre Peter Jackson alaposan kielégíti a vérpistikéket: óóóóriási kaszabolást láthatunk, jóóóól elhúzva. De hiába az ugrálás, a nézőpontváltás a harcoló fajok között, elég hamar unalmassá válik. A vérengzésbe bele lehet fásulni – ezt próbálja meg feloldani meglehetősen gagyi humorral Tóváros urának talpnyalója, aki folyton csak a saját bőrét meg az aranyat menti, és ehhez nem által még női ruhába is öltözni, férfi létére, hahaha, devicces. Nem mondom, az elején még, mikor a sárkányölő Bard jellemének kidomborításához kell a figura, nem is rossz húzás ez, de aztán egy idő után nagyon erőltetetté válik, hogy minden józan ész ellenére csak azért is feltűnik újra és újra, holott valakinek már régesrég le kellett volna csapnia a zsíroshajú kis mitugrászt.

Akkor már inkább a Kili és Tauriel közti törpe-tünde szerelmi szál. Amit amúgy egészen jól össze is kalapáltak, a végkicsengésével együtt szerintem elfogadható hozzátoldása a filmverziónak a könyvhöz. Ennél sokkal rosszabbra számítottak szerintem a károgók is, akik a könyv megszentségtelenítését látták ebben a romantikázásban.

De azért van itt más is, ami ebben az utolsó részben kifejezetten jó lett. A varázspárbaj például, Gandalf kiszabadításakor. Végre valami új! Jó, nem nagyon új, de legalább nem rugóként pattogó tündék ölnek halomra tehetetlenül rohangáló orkpofákat. Persze, orkpusztításból sincs hiány, meg hát Legolas is szerepel, úgyhogy nyilván ugrabugrából sem, de mint látszik, most jobban belefér, jobb helyen van, és vannak más, új, pozitív dolgok is.

Meg vannak régi pozitívumok is. Konkrétan a Megyére gondolok. Amiben a Megye szerepel, az szerintem már eleve egy ponttal jobb bármiféle listán. Ezt kifejtem, mert szerintem nagyon jól rávilágít a Peter Jackson-féle adaptációk problémáira. A Megye a maga kerekajtajú buckaházaival, az ott lakó hobbitok esetlen, de valódi érzelmeket tartalmazó kapcsolataival, a poénjaival, a gondozott kertecskékkel és a hatalmas fákkal a napfényes erdőben – ez emberléptékű, sőt, Tolkien-léptékű dolog. Az új-zélandi rendezőnek ezt sikerült igen-igen jól eltalálnia, az itt játszódó jelenetek nagyon hangulatosak. A tündék túlcizellált világa, Völgyzugoly, a bakacsinerdei tündekirályság már egy kicsit műanyagszagúak, a többi helyszín, kaland pedig az esetek nagy részében durván aránytalan. Peter Jackson itt már nem ismeri a „kicsi” és „jelzésértékű” fogalmakat, minden nagyon direkt és nagyon (nagyon-nagyon) NAGY. Nem tudom, mit kompenzálhat ezzel az amúgy tényleg jó rendező, de mintha „a méret a lényeg” bűvkörében születtek volna meg filmjeinek díszletei és eseményei. Szóval szerintem a Megye jelképezi a tolkieni, a gigászi mindenmás pedig a Peter Jacksoni szellemiséget, tehát a Peter Jakcson-féle Középföldén a Megye a legnagyobb királyság – már ami a nézőt érheti.

Ha már királyságnál tartunk: ezúttal is van egy királyunk. A sárkánykórban szenvedő Thorint pedig határozott javára kell írnunk a filmnek. Richard Armitage fényeset alakít – mondjuk színészi munkája nem is igen volt másnak ebben a részben. Az arany bűvölete és a hűséges barátok, a gonoszság árnya és a becsület között ingadozó uralkodó drámája biztos, hogy maradandó értéke a filmnek – még annak ellenére is, hogy a könyvhöz képest megint nagyon túlhúzott.

Most, hogy véget ért ez a trilógia is, elkerülhetetlen, hogy össze ne hasonlítsuk A gyűrűk urával, Jackson előző trilógiájával. Azt hiszem, nem kell nagyon vitatkozni azon, hogy az jobb. Nem csak azért, mert megteremtette azt a képi világot, amit A hobbit csak újrahasznál, hanem mert ott egyensúlyban volt egymással az események súlya és azok tálalása.

Egy dolog van, amiben az előzménytrilógia megelőzi A gyűrűk urát: az, hogy ebben a főszereplő valóban egy hobbit. Nincs az a csodazongora, amin le lehetne játszani a különbséget, amennyivel Martin Freeman jobban alakítja a szőrös lábú, a kalandokat valójában a háta közepére kívánó félszerzetet, mint a folyton szenvedő Elijah Wood. Egy szeretnivaló, nagyszerű fickó, akinek megvannak a hibái, gyengeségei, de mégis azonosulni tudunk vele, szurkolni tudunk neki. Az utolsó részben pedig megint az ő bátorsága és becsületessége válik az események egyik fő mozgatórugójává – újabb jópont Az öt sereg csatája mellett…

Vannak tehát pozitívumok bőven – bár persze a szokásos jacksonizmusok erre a filmre is rányomják a bélyegüket. De azok a rajongók, akiket elkeserített a második rész, nyugodjanak meg, és rohanjanak a moziba jegyet venni: ne hagyják, hogy a rossz emlékű epizód elvegye a kedvüket az újabb utazástól Középföldére!