Egy bróker számára nem az kérdés, hogy eladja-e lelkét az ördögnek, hanem hogy mennyiért - nagyjából ez volt Oliver Stone 1987-es filmjének tanulsága.
És aki ettől eltérő üzenetre számít a világgazdasági válság után leforgatott folytatásban, csalódnia kell. Az eredetiség hiányát leszámítva azonban szórakoztató és időszerű a leporolás.
Már-már túl időszerű is: a Tőzsdecápák A pénz nem alszik című új fejezetében ugyanis az ismeretterjesztő szándék helyenként fölülkerekedik az első részben szellemesen kidolgozott dekadens hangulaton. A Wall Street-i életmódot, a barokkos túlköltekezést itt már nem a kajla Charlie Sheen figuráján, hanem a tőzsdeparkett "érett" táncosain, a minden hájjal megkent kapitalistákon keresztül ismerjük meg. Ennek persze vannak előnyei is. Elmarad például Charlie Sheen első részben látott antiszínészi tündöklése, s az olyan kínos jelenetek, mint amikor megcsömörlött hősünk - színészi eszköztárának teljes pompájában - kilép manhattani lakásának teraszára, és az éjszakába burkolózó városnak szegezi a kérdést: "Ki vagyok én?"
A második részre sem maradunk azonban gyengeségek nélkül. Bölcselkedő vénájú, magára valamit is adó rendező olyat nem mond, hogy a gazdasági krízis kizárólag a Wall Street felelőtlen csikóinak köszönhető. Ezért aztán Stone kitalál egy szupercsaládot: adva van Gordon Gekko tőzsdecápa (az idősen is mohó Michael Douglas), aki balos lánya bizalmát szeretné visszaszerezni (ő, ugye, a tőkeellenes rendszerkritikus), a lány ifjúbróker férje, s annak ingatlanügynök édesanyja. Utóbbi feladata nyilván a másodlagos jelzálogpiac összeroppanásának szemléltetése.
Az a néző, aki fölülemelkedik e példátlanul összedolgozott családfán, jól jár nagyvonalúságával. Az izgalmas történet ráadásaként egy sokszor hallott, de igen távoli fogalmat is megismerhet: a shortolást. E tőzsdei machináció nem más, mint egy adott értékpapír esésére játszani a részvényindexek virtuális valóságában. A legjobb módja annak, hogy ezt elősegíthessük, a jó öreg pletyka. Miután kiderül, hogy az általunk terjesztett szóbeszéd megalapozatlan volt, a részvény visszaerősödik, s mi máris mehetünk a Porsche-szalonba a bónuszunkkal. Míg tehát Török Ferenc Overnightjának szereplői longoltak, azaz egy cég felfutására spekuláltak, a Tőzsdecápák brókerei bizarrabb játékot űznek: a bukásra apellálnak. Ha a gazdasági világválság kitörésére mindez nem is ad kielégítő magyarázatot, egy sajátos szellemiség azért megmutatkozik benne. Érdemes moziba menni: ne shortoljuk hát az időt, mert az amúgy is rövid.
