[img id=490452 instance=1 align=left img]Sosem tudtam szabadulni tőle igazán. Sokáig nem is akartam, mert azt hittem, hogy magától értetődően hozzátartozik az élethez, mint a levegővétel. Természetessé vált, hogy ébredéskor, néhány másodperc után tudatosul bennem, és aztán elkísér egészen a lefekvésig. 

Nem emlékszem, mikor kezdődött, de volt már olyan álmom, amelyben még nem volt jelen. Egészen kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, susogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. 

Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást, mint ezt az egyetlenegységet. Honnan hozza. 

A nagyobbik fiam azt mondta egyszer, hogy a csillagokból jött. Nem úgy, hogy iderepült volna, hanem úgy, hogy olyan volt, mielőtt megszületett, mint a csillagok. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése. Mert arról van szó, a szorongásról, ami egyszer csak belém költözött, és aztán elhitette velem, hogy ő is én vagyok. 

A szorongást a világ adja nekünk, a szorongás a világ ajándéka az újonnan érkezetteknek. Soha nem hallottam, hogy bárki beszélt volna róla. Anyám és apám mélyen hallgatott, miközben éreztem, hogy bennük is jelen van, csak úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást róla. Az ember a lehető legsúlyosabb bűnöket követi el a gyerekeivel szemben, és még csak nem is hibáztatható érte igazán. Nem tudja, mit cselekszik. Hiszen a szorongás nyelvén kívül nem ismer más nyelvet. 

Olyan önmagába zárt rendszer ez, amelyből nincs kiút. Legalábbis a legtöbbünk számára nincs. A szorongás a tudat minden rejtett zugába befészkeli magát, megmérgez minden gondolatot, alattomosan, észrevétlenül. Minden arcon átüt a rombolás, amit a lélekben okoz. Az arcunk, mint a szorongás önarcképe. A szorongás által uralt világ foglyai vagyunk, magunkat tettük a foglyaivá. A félelem, a megaláztatás, a bizonytalanság egymást gerjesztő örvényei hálózzák be a magunk teremtette világot. 

Ebből a világból nincs kiút, az ösvények óhatatlanul az őrülethez, a kényszerképzetekhez, a totális bezárkózáshoz vezetnek. Ebből a világból – mint Buji Ferenc írja – kiút csak befelé vezet. Befelé, ahhoz a kerthez, azokhoz a páfrányokhoz, azokhoz a csigaházakhoz, azokhoz a hatalmas fenyőkhöz. 

Borbély Szilárd költészete a kezdetektől „rémisztően” megérintett. Az Ami helyet című kötete volt talán az első, amit olvastam. Tudtam, hogy veszélyes, hogy istenkísértés, amit művel, de éppen ezért vonzott ellenállhatatlanul. Ahová ez a költészet vezet, oda önszántából senki emberfia be nem tenné a lábát. Ez a költészet leplezetlenül tárja elénk az elhagyatottság, a kín és a szenvedés bugyrait. Miközben nem tesz mást, mint hogy szenvtelen mondatokban számol be arról, ami mindnyájunk számára hétköznapian ismerős. 

Érthető Nádas Péter döbbenete, miután elolvasta első kötetének, a Hosszú nap el-nek a kéziratát. Az ember nem szívesen szembesíti önmagát mindazzal, ami a lelkében kavarog. Az önámítás végül is sokkal kellemesebb, rövidtávon mindenképp kifizetődőbb. Hagyjanak engem békén az ilyen gyomorgörcsös köldöknézésekkel. 

[img id=492857 instance=1 align=left img]Borbély Szilárd „kellemetlen” művei cseppet sem szórakoztatják az olvasót, nem vicceskednek, nem andalítanak el. Engem mindig is egyszerre taszított és delejezett az, amit művel. Az tud igazán taszítani, amihez a legmélyebb közöm van. Végül is az ember könnyen elkezdi gyűlölni azt, ami segített rajta. Mert ami segít, az egyúttal a gyengeségemre is emlékeztet. 

Borbély Szilárd folyamatosan a gyengeségére emlékezteti az embert. A gyengeségre való emlékeztetésben rejlik az ereje. S hogy honnan ez az erő, arra talán új regénye, a Nincstelenek is választ ad. 

Lehet, hogy tévedek, de az elejétől fogva önéletrajzként olvastam a könyvet. Végül is mindegy, minden könyv önéletrajz, minden kép önarckép. Egy emlékezetesen megrendítő gyermekkor panorámaképébe lépünk be. A közöny, a durvaság, a tompaság, a szeretetlenség univerzumába. Az éhség, a pálinka, a pofonok, a vér, a sírás világába. És ezzel együtt egy magyar faluba, valamikor a hatvanas években. A látvány szinte apokaliptikus. 

A téeszesítésbe belerokkant parasztok, az elhurcolt zsidók kollektív tudattalanba száműzött emléke, eldurvult, mindenből kiábrándult emberi lények mélyvilági passiója ez. Az állatok együtt szenvednek az emberekkel, a szülők a gyerekekkel. A gyermek-elbeszélő kitaszítottsága marhabélyeg; soha be nem gyógyuló sebként kínozza. Itt minden arra épült, amiről nem lehet beszélni. Amit elhallgatnak, de amiről mégis mindenki tud. 

Az elhallgatás szítja az indulatok sötét tüzét a lelkekben. A gyerek kénytelen ebben a világban mozogni, de a folyamatos szorongás szinte megbénítja. Teszi, amit tennie kell, amit parancsolnak neki, amire kényszerítik, és közben folyamatosan retteg az apjától, akit gyűlöl, és az anyjától, akit szeret. A kiépülő diktatúrában még ott kísért a korábbi diktatúra emléke. Mindenki figyel mindenkit, és egy tál lencséért a saját anyjukat is eladnák az elvadult férfiak. 

Miközben a gyerek csak arra vágyik, hogy valaki néha megsimogassa, ne adj’ isten átölelje. Melegség helyett a jéghideg tumultust kapja, hogy Simone Weilt idézzem emlékezetből, pontatlanul. Felnőni egy olyan világban, ahol a szeretet nincs jelen. Ahol nem tanulták meg az egymással való törődés legalapvetőbb mozzanatait sem. Ahol az embernek tényleg az embernek farkasa.

Nehéz olvasmány a Nincstelenek. Olykor szinte kibírhatatlan. Abban a mélyvilágban, ahová Borbély Szilárd vezeti az olvasót, csak félelem van és reszketés, csak a távlattalan, üres ég, csak a nyers ösztönök. És egy angyali figura, a félnótás cigány, Mesijás. Ő az egyetlen ebben a pokoli körjátékban, akiben - öntudatlanul ugyan – dereng valami tudás egy másik világról. Hasonló figura, mint Miskin herceg Dosztojevszkijnél. 

Olykor azt hihetnénk, Borbély túloz, ilyen azért nincs, „ennyire” nincs. Ennyire nem lehet rettenetes ez az egész. Dehogynem lehet. Ez a „családmodell”, ez az apa- és anyafigura egyáltalán nem ritka jelenség. Ahogy a falubeliek, ezek a kegyetlen, sunyi és elmondhatatlanul ostoba véglények sem a fantázia szüleményei csupán. Sőt. Bulvárosan fogalmazva azt lehetne mondani, hogy Borbély Szilárd regénye a mai magyar valóság sötét oldaláról szól. Mert nehogy azt higgyük, hogy a hatvanas-hetvenes évek óta olyan nagyot változott volna ez a világ. Persze, változott: még szörnyűbb lett.

Egy agonizáló társadalomban élünk. Lassan az ország harmadáról elmondható, hogy ugyanolyan nincstelen, mint a regény nincstelenjei. Nagy baj van, és még nagyobb lesz. Félek, hogy innen már nincs visszaút.