A Hasbro nevű játékipari óriásnál úgy döntöttek, a Transformerek és a G.I. Joe-figurák dollármilliókat kaszáló mozifilmjei után ideje blockbustert forgatni az egyik legismertebb társasból, a Torpedóból is. A vakon egymást lövő hadihajós sztorin tényleg nem változtattak sokat, csak az egyik oldalra ezúttal az űrből érkező idegeneket raktak. A torpedós fílinghez viszont kifacsarták a történetet, a karakterek egysíkúak, és még a látvány sem húzza fel a szórakoztató, de gyorsan felejthető filmet.

Elsőre egészen elképesztő gondolat, hogy a Torpedó nevű társasjátékból filmet készítsenek, de Hollywoodban semmi sem lehetetlen: a Csatahajóban a nem éppen barátságos űrlények érkezésével a világ sorsa pillanatok alatt néhány romboló és egy ősöreg csatahajó kezébe kerül, hogy aztán Pearl Harbor közelében amerikai-japán összefogással sikerüljön felülkerekedni a technikailag fejlettebb ellenfeleken.

A hadihajók rajongói örülhetnek, az űrinváziós filmekhez képest újdonság, hogy ezúttal a Hawaii közelében nemzetközi hadgyakorlaton résztvevő flotta kerül a középpontba, ráadásul még csak nem is repülőgép-hordozót és annak vadászgépeit tolják az előtérbe, a kísérőhajók pedig csak dísznek vannak, mint sok másik filmben. A film erénye még, hogy nem esik túlzásokba, nem egy egész inváziós flottát kell megállítani az utolsó két percben, több jelenetben mégis érződik a feszültség.

Ezt a felállást persze nem volt könnyű átpasszírozni a történeten, és a Torpedós utánérzést is csak azzal a fordulattal lehet megoldani, hogy a radarok nem látják az idegeneket, ahogy a távolból ők sem érzékelik a hadihajókat. A társasjáték megidézése ráadásul így sem sikerült volna, ha nem butítják le az idegeneket, hogy valamennyire kiegyenlítsék az erőviszonyokat, és még egy hatvankét éve hadrendbe állított, tizennégy éve múzeumként szolgáló csatahajó is megdicsőülhessen.

Az űrön át érkező lények hajói ellen ezúttal nincs olyan probléma, mint a Függetlenség Napja esetében, ugyanis semmilyen pajzzsal nem rendelkeznek. Az még alapvetően jó pont is lehetne, hogy az idegenek messze nem annyira sebezhetetlenek, mint sok másik inváziós filmben, de mégis fájó a mesterkéltség érzete, amikor látjuk, hogy vajon mit tudott volna kezdeni már néhány vadászgép is az űrlények hajóival. Az is ugyan nagyon jól néz ki, amikor a plakáton is megidézett jelenetben fenyegetően kiemelkednek az ellenséges hajók a víz alól, de repülni sem hajlandóak, ehelyett vízibolhaként ugrálva közlekednek az egész film alatt.

A – természetesen kötelező gyenge ponttal rendelkező – űrlények motivációikban pedig messze nem konzekvensek, logikátlanságok árnyékolják be az egyébként sem túl erős történetet. Az első megjelenésükkor még úgy tűnik, hogy csak támadás-visszatámadás forgatókönyv szerint lőnek, mégis villámgyorsan letarolják a hawaii légibázist és egy autópályát is, viszont komolyan feltartóztatási kísérlet nélkül elengednek egy későbbi terveikre egyértelműen veszélyes, felfegyverzett hadihajót.

A karakterek sem tudják feledtetni a történet billegő pontjait: habár a főszereplő és a japán kapitány közös jelenetei szórakoztatóak, és a minimálisnál jobban megismerjük az akció beindulásáig a szereplőket, de a hasonló filmekhez szokott nézőnek nem szolgálnak semmilyen meglepetéssel, és a viszonyrendszerekben is klisékből táplálkozik a film.

A John Carterben egyszer már a szabályokra fittyet hányó katonaszökevényből világmegmentővé avanzsáló Taylor Kitsch a helyi jó nőért a film elején bolti lopásra is képes problémás öccsként lép be a flottába a jófiú bátyja mellé, hogy aztán hamarosan már a rangidős tisztként kerüljön elő a vészhelyzetben. A balhéi ellenére az újonc tengerészgyalogos mellett kitartó Andy Roddick teniszező felesége, Brooklyn Decker fehérneműmodell természetesen a flottát irányító, nagyon szigorúan néző admirálist alakító Liam Neeson lánya, az elején a focipályán még ellenségeskedő főszereplő és japán tiszt pedig a végére már közösen néz szembe a veszélyekkel.

Az első filmszerepében tökös tengerészgyalogost alakító Rihanna osztja a beszólásokat, és a lábait elvesztett veterán tengerészgyalogosból is hős lesz a végén, ahogy mindenkinek jut valamilyen kötelező szerep a végkifejlet alatt, de a már megszokott fiatal számítógépzseni tudós karaktere ugyanúgy kilóg, mint ahogy a Pentagonban játszódó jelenetek is lassan elfelejtődnek a film végére.

Bugyuta poénokkal ugyan nincs teletűzdelve a film, de megmosolyogtató jelenetek itt is vannak, miközben a Transformerst idéző látványvilág sem menti meg, mert itt átalakuló óriásrobotok helyett csak teljesen jellegtelen idegeneket kapunk az erőltetett történet és klisés karakterek mellé.

A Csatahajó így nem több mint tisztességes iparosmunka, a Torpedó társasjáték megidézéséhez és a vagányul bevonuló nyugdíjas veteránok által beüzemelt USS Missouri kihajózásához hasonló egy-két jeleneten kívül nem sok mindenre fogunk emlékezni az egészből. Ennél mindenképpen élvezetesebb akciómozit lehetett volna kihozni még az alapanyag korlátai miatt kifacsart alapfelállásból is. (IMDb: 6,5 pont, Rottentomatoes: 49 százalék, Index-ítélet: 4/10)