Az iPad-generáció Harry Pottere


A kultikus sci-fi regény rég várt adaptációja a virtuális valóságokban felnőtt tinédzserek igényeihez finomítja a pszichológiai megfigyelésekben dús, tragikus történetet.

Hosszú évtizedek óta húzódik a Végjáték adaptációja. Az ok egyszerű és tetszetős: a legrangosabb sci-fi irodalmi díjakkal kidekorált könyv szerzője, Orson Scott Card nem engedte ki kezéből a filmjogokat, hogy Hollywood ne szentségteleníthesse meg a méretes rajongói kultusszal övezett művét. Card amellett kardoskodott, hogy nem engedélyez olyan filmverziót, ami nem ragadja meg a történet lényegét, ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy a Végjáték megfilmesíthetetlen, mert a nagy része a főszereplő, „Ender fejében játszódik”. Tudjuk jól: ha nem is az álomgyárban, de azért jócskán készítenek olyan filmeket, amik „emberek fejében játszódnak”, amik magvas gondolatokat közölnek és pszichológiai folyamatokat ábrázolnak. A Végjáték nem ilyen.

Hogy mégis elkészülhetett, azt valószínűleg annak köszönheti, hogy adaptációnak – felületesen, de – hűséges. Vagyis Gavin Hood a könyv irányvonala mentén terelgeti a cselekményt, és többé-kevésbé ugyanazt vázolja, mint Card – csak épp kisöpri az eredeti művet az átlagscifik táborából kiemelő pszichologizálást, és ezzel kidobja a gyermeket az ablakon. Szó szerint. Merthogy a Végjátékot a zsenigyerek Ender vívódásai teszik érdekessé, ahogy megpróbál szembeszegülni azzal a fasisztoid iskolai neveléssel, ami során a jövő hadvezéreit képezik ki, hogy megvédjék az emberiséget a rovarszerű lények, a hangyok következő inváziójától. A történet egy katonai bázison játszódik, ahol Endert elszigetelik a többiektől, és különböző próbák elé állítják: nem csak fizikai, taktikai rátermettségéről és gyors észjárásáról kell bizonyságot adnia, hanem arról is, hogy észrevétlenül képes manipulálni a körülötte lévőket és maga mellé állítani a többi kiskatonát. Gavin Hood azonban a sztori jelentős hányadát kitevő kiképzésnek egy hollywoodiasra finomított mását adja. A főhős jellemfejlődését kikövező, kemény és provokatív fordulatoktól (úgymint gyilkosság) eltekint, és a gyerekekről szóló keresetlen, pokrócdurva történetből egy PG-13-asra színezett gyerekfilmet forgat.

A pszichológiai árnyaltság az adaptáció első járulékos vesztesége. A második az ambivalencia. A könyv még magyarázza azt a mértéktelenül elcsépelt ötletet, hogy miért kell gyerekeknek megmenteniük a világot. Mert őket még nem befolyásolják a felnőtt gondolkodás sablonjai, könnyen irányíthatóak, és legfőképp, mert nem kötik őket a felnőttek etika béklyói: kegyetlenek, és sokkal könnyebben gyilkolnak, mert még nem érzik a gyilkosság súlyát – pláne egy virtuális játék, a szimulációk közegében. A Végjátékban végig lebegtetni kéne Ender kettősségét: azt, hogy a jó parancsnokká válás érdekében kíméletlen eszközt faragnak belőle, de eközben Ender mégis csak egy kiszámíthatatlan és néhol felelőtlen gyerek marad. Hogy Ender hiába zseni, csupán kihasználják, manipulálják – és hogy ő ezért a hangyoknál is jobban gyűlöli tanárait, vezéreit. A filmben ehelyett az atyai jóságot sugárzó Harrison Ford pátyolgatja Ender útját, Asa Butterfield pedig csak mérsékelten képes átadni karakterének belső szenvedéseit. Főleg azért, mert a forgatókönyv elsősorban a hangzatos, egysorosként is ütős mondatokat hozta át a forrásműből.

Ám a minimálisra redukált magyarázatoknál és a kimaradt nüanszoknál fájóbb az, hogy Hood nem gondolta tovább az eredeti történetet. Visszatekintve Card műve profetikusnak bizonyult, hiszen mind a virtuális játékokat profi szinten kezelő és második valóságként megélő gyerekek, mind az emberiség preemptív háborúinak motívumai a 21. század szerves részét képezik. Ami akkor sci-fi volt, az ma valóság. A film viszont nem reflektál arra, hogy a mai gyerekek eszképista játék gyanánt merülnek el olyan (háborús) szimulációkban, amiket a könyv szereplői végül rájuk kényszerített, idegőrlő és barátságukat elporlasztó gyakorlatozásként élnek meg. Card gyerekszereplőinek még sokkal ambivalensebb a viszonya a virtuális valósághoz, mint a filmben – pedig azóta tetemes tapasztalatot halmozott fel az ifjú generáció ezen a téren. A film inkább kiaknázza a 21. századi technikai adottságokat: Ender sztoriját izgalmas(nak szánt) virtuális vagy nullgravitációs közegben zajló, látványos játékok soraként tálalja, amikben nem a pszichikai terhelés okozta fáradtság, hanem a közös győzelem mámora, a demokratikus csapat összetartása domborodik ki. A Végjáték epikus tragédiából az iPad-generáció számítógépes játék narratíváira emlékeztető, szomorkás sci-fivé vedlik át.

Akik nem olvasták az eredeti – amúgy korántsem tökéletes – művet, azok ebből mit sem érzékelhetnek. Ők egy korrektül összedobott, de átlagos sci-fit kapnak, aminek legnagyobb hibája nem is a kissé steril látványvilág, az idióta űrruhák, vagy a fantáziátlan, közelikre fókuszáló rendezés. Hanem az, hogy egy percig sem képes megérinteni nézőjét: hogy ne sérüljön az eredeti történet íve, Hood csak átsuhan a fordulatokon, és skiccekben közli a szereplők érzéseit és félelmeit. A röviden vázolt problémafelvetések ugyan lekötik a figyelmet, ám komolyabb érzelmi hatást nem váltanak ki. Sem a több éves jellemfejlődést egy hónapos tréningbe sűrítő karakterdráma, sem a történet lezárása nem hord magában katarzist (a könnyletörlős alien-barátkozás viszont feltornázza a giccsfaktort). A könyv ismerete nélkül csak az emberi felelősséget kiiktató, a gyilkolást könnyebbé tévő „virtuális” dróntámadások válnak érdekessé Barack Obama akcióinak ismeretében. Ám a film ezen sem időzik túl sokáig, és a csattanó sem üt akkorát, mint kéne; a csatajelenetek pedig látványosak ugyan, de nem szöknek a mai hollywoodi átlag fölé. A Végjáték végeredményben nem egy űrbe kilőtt Legyek ura, és nem is egy kiokosított Csillagközi invázió – egy szkafanderes, komor Harry Potter-filmtől pedig nagyon messze van.