"A háború drog" - olvasható A bombák földjén kezdetén a film mottója, s egyben legmerészebb felfogásbeli újdonsága. Kathryn Bigelow háborús drámájának főhőse ugyanis egy Irakban szolgálatot teljesítő, forrófejű bombaszakértő, aki idővel a megfelelő színű drótok elvágása közben termelődött adrenalin szabad akarat nélküli hajszolójává, s egyúttal szellemi ronccsá degradálódik.
Első látásra szokatlan megoldásnak tűnhet, hogy egy naturalista akciókkal teletűzdelt háborús történet megfilmesítésére egy, a gyengébbik nemet képviselő rendezőnőt jelölnek ki a producerek, azonban a hölgy életművének ismeretében a döntés valójában megkérdőjelezhetetlen. A filmtörténet legkeményebb rendezőnőjének számító Kathryn Bigelow ugyanis a "függőség" különböző formáinak műfaji megjelenítésével alapozta meg hírnevét. A western és a vámpírfilm zsánerét vegyítő Alkonytájt - amely kiélezett Rómeó és Júlia történetével egyébként az Alkonyat vámpírromantikáját is megelőlegezi - déli vámpírbandája éjszakáról éjszakára éli törvényen kívüli életét és csillapítja vérszomját. Az 1995-ben készült A halál napjában az elképzelt ezredforduló rasszista erőszakkal átitatott világa is csak egy high-tech drogban talál megnyugvásra, amit díler főhősének saját "klipjei" által fenntartott párkapcsolati rabsága is tetéz. (Érdekességképpen a Cameron-életmű darabjai közül pontosan A halál napja az a film, amellyel az Avatar a legszorosabb kapcsolatban áll. A James Cameron által jegyzett forgatókönyv legfőbb tematikai elemét jelentő transzháló könnyedén párhuzamba állítható az avatar-léttel, ahogy az afro-amerikai és fehér lakosság ellentéte is megfeleltethető a na'vik és az emberiség konfliktusának, de a legszembetűnőbb kapcsolatot az egyik mozgássérült karakter "futásklip" okozta életörömének konkrét átvétele jelenti.) A bombák földjén James őrmesterének legszimpatikusabb játszópajtása azonban a Holtpont antagonistája, Bodhi lehetne. A Patrick Swayze által zseniálisan megformált karakter a szörfben, az ejtőernyőzésben és a bankrablásokban is csak az adrenalint látja, s várja élete gyilkos hullámát, miközben társaira és a beépített protagonista rendőrre is megingathatatlan katalizátorként hat. A rendezőnő A bombák földjén kapcsán új környezetbe helyezte a közel két évtizede kidolgozott karaktert, hogy az iraki háborús közegben is megvizsgálhassa életlehetőségeit illetve környezetére gyakorolt nyomását.
Műfaji szempontból ez annyiban szokatlan, hogy a Jeremy Renner - az Akadémia bocsássa meg, de alakítása még jelölésre se lenne érdemes - alakította élő időzített bomba a háborús tematikában rendszerint antagonista szerepkörben jelenik meg, gondoljunk csak A szakasz Barnes őrmesterére vagy A tökéletes katona "testékszereket" gyűjtő Scottjára. A bombák földjén című filmben ellenben ezzel a megszállott figurával kellene azonosulnunk, ami csak küldetésenkénti drasztikus leépülésének bemutatása révén lehetséges. James őrmester életét ugyanis szimpla számítógépes akciójátékként kezeli, csak az egyre nehezedő pályák - utcai pokolgépektől a mesterlövészeten át az öngyilkos merénylőig vezet az út - teljesítése közben érzi jól magát. Két bevetés között a táborban téblábol, hatástalanított robbanószerkezeteket tart az ágya alatt, amiben egyébként A halál napja klipgyűjtő dílerére hasonlít. Egyre csak távolodik hűséges feleségétől és szerető kisfiától, ráadásként nemcsak saját, hanem két társának testi illetve szellemi leforgácsolódását is tétlenül szemléli. A nők mellőzésének folyamata egyébként Bigelow életművével is párhuzamba állítható, hiszen A bombák földjén már a maszkulin női karaktereket is elhagyja, a pár másodpercre feltűnő feleség (Evangeline Lilly a Lostból) álmainak beteljesítésére itt már nincs esély.
A bombák földjén a fentiek mellett azon a téren is tökéletesen jellemzi Kathryn Bigelow képességeit, hogy a hölgy szemmel láthatóan elsősorban az akciójelenetek mestere (a korábbi művekből muszáj kiemelni az Alkonytájt és a Holtpont rendőrségi rajtaütését), a drámaiság kifejtésében azonban kissé elterebélyesedik. A kárörvendő iraki nézőközönség gyűrűjében játszódó bevetéseket a dokumentarista illúziót keltő kézikamerák segítségével rögzítik, a bennük rejlő feszültséget pedig Bigelow fokozatosan, a jelenet legvégéig kitartva növeli. Továbbá örömteli tapasztalni, hogy a rendezőnő a csendet feszültségkeltő elemként és főhősének árnyalására is - utóbbit metáldalokkal karöltve - tudatosan használja, fenntartva ezzel karaktereinek stílusos filmdalokkal való jellemzésének (lásd. az Alkonytájt kocsmai leszámolásában) jó szokását is. Ráadásként pedig egy-egy akció alkalmával nagyobb nevek (Guy Pearce, David Morse, Ralph Fiennes) csatasorba állításával is megörvendezteti a nagyérdeműt. Az akciók közti szünetek ugyanakkor időnként elnyújtottak, egyes jelenetek feleslegesnek is tűnhetnek, hiszen több esetben megakasztják a film amúgy sem pörgős ritmusát. A főhős szellemi roncsolódása pedig az egymást követő akciószcénák során a társak dialógusaiból is jól kivehető. Az otthon töltött néhány perc az előzményekkel szemben mégis dermesztő, a nemrégiben mozikba került Max Manus II. világháborút végigküzdő címszereplőjéhez hasonlóan James őrmester személyisége is a "békébe" hal bele.
A bombák földjén mindenképpen újdonság az iraki háború témájában. A történetvezetés sok társával szemben nem merül ki az ész nélküli gyilkolásban, a főhős sorsa pedig bár háborúellenes felszólalásként hat, a film bizonyos elemeit a másik oldal vezérkara is felhasználhatja, pl. a küzdőszellem fenntartására. A maga műfajában és Kathryn Bigelow munkásságában korrekt darab, záporozó díjesőjének jogossága azonban erősen megkérdőjelezhető.
