Szegény maffiózót az ág is húzza, avagy a romos szerb lakótelepek szürke falai közt is megbújhat igen jelentős mennyiségű érzelem - általában persze szomorúság, no de érzelemnek az is érzelem. Sírjunk vagy zokogjunk, az itt a kérdés.
Kisrealista abszurd - mondanánk Stefan Arsenijevic filmjére az első percekben, miután Ivana, a tizennégy éves, önkéntesen néma lány felmászik egy lakótelepi ház tetejére, hogy leugorjon róla, de előtte még elénekli a Besame Mucho című örökzöldet. Megmenekülése épp ennek köszönhető: apja, a helyi maffiafőnök (Milutin - Feđa Stojanović) egyik kegyeltje ugyanis elkezdi vele énekelni a dalt, majd kézen fogva távoznak. Aztán tovább telik az idő, és kiderül: abszurdról szó sincs, csak épp Arsenijevic eszközei szegényesek kissé mind szereplői lélekrajzának körvonalazására, mint a nézői érzelmek befolyásolására.
Anica (Anica Dobra) Milutin barátnője könyvelőként dolgozik a kis formátumú maffiózó főként védelmi pénzekre épülő vállalkozásában. Neki is, ahogy a film minden egyes megjelenő szereplőjének - ideértve az állatokat is (!) - tökéletes romhalmaz az élete, a reggeli boldogtalanságot a délutáni depresszió váltja, s mindezt néha megzavarja a szomorúság. Így aztán Anica úgy dönt, hogy egy szép napon lenyúlja Milutin pénzét, és új életet kezd. Igen ám, de ekkor a férfi dalos pacsirta kegyeltje, Stanislav (Vuk Kostić) nagy nehezen kiböki: tíz éve szerelmes belé. Eleinte hiába ostromolja, de aztán olyanokat talál mondani, hogy régóta kukkolja az övével szemközti ablakból, ráadásul nagyon tetszik neki a melle, ezért aztán - éljen a hiteles lélekrajz! - Anica mégis hajlana a kapcsolatra. A kérdés csak az, hogy azzal táplálja feneketlen bendőjű szomorúságát, hogy ennek ellenére egyedül távozik, avagy azzal, hogy itt marad a boldogtalanságban Stanislavval - mert hogy happy endről szó sem lehet, még a film nem túl összetett logikájából is egyértelműen kiderül.
De mielőtt a döntést meghozná, a forgatókönyvben helyt kap még jó pár tucatnyi felesleges oldal - azaz nem felesleges, hiszen határozott célja van: elvenni és átpasszírozni egy csatornafedélen a néző összes életkedvét, bármi áron. Így kontextus és különösebb kifejtettség nélkül találkozunk még egy videótékással, akit elhagyott a nője, egy idős nővel, aki valaha Milutinnal járt, de valami igen szomorú és kegyetlen, ám az orrunkra nem kötött okból ez már a múlté, és így tovább - közben állandóan szól a Besame Mucho, azaz a rendező egyetlen filmes eszköze a hangulatfokozásra. És - alighanem azért, mert az ő szobájában is a Szerelem és egyéb bűnök megy épp a tévében - Ivana később a nap folyamán még egyszer megpróbál öngyilkos lenni, szerencse, hogy Stanislav újra kézen fogja, ami akkor is szép gesztus, ha ezúttal nem is énekli el neki a Besame Muchót.
A film legmaradandóbb jelenete az, amikor (az egyébként természetesen halálos beteg és amúgy is leáldozó csillagú) Milutin fátyolos tekintettel kifejti, hogy a bevásárlóközpont másnapi megnyitásával - és egyúttal a védelmipénz-maffia hatáskörébe tartozó kis kioszkok ellehetetlenülésével - lejár a hozzá hasonló kis halak ideje, mert egy ekkora plázánál csak a nagyok rúghatnak labdába. Mindegy, hogy Arsenijevic annak szánta, vagy sem - abszurd jelenetnek biztos, hogy remek.
