Az Elemi ösztön legendás, később idézett filmmé vált, amiben nem kis szerepe volt Sharon Stone szexuális kisugárzásának és a fordulatos történetnek. A második rész ebből a szempontból méltó utódja is elődjének, hiszen az erotikus jelenetekben és a fordulatokban most sincs hiány.
Catherine Trammelt, a szép de veszélyes írónőt újfent gyilkossággal vádolják meg, pedig talán ez az egyetlen eset, amelyben a legkevésbé hibás. Kötelezik, hogy elmenjen egy jó nevű brit pszichiáterhez, hogy rájöjjenek, mi lehet vele a baj, mi ez a kóros, beazonosíthatatlan gyilkolási vágy nála, de sarokba szorítani most is nehéz feladat. Elindul egy macska-egér harc közöttük, a férfinak pedig fogalma sincs arról, mire vállalkozott. Aztán be kell látnia, nem tudja uralni a helyzetet, az ügy végképp túlnő rajta. A végkifejlet pedig nagyon is kérdéses.
Stone elegáns, kihívó és vonzó mindvégig, és a filmes csavar is jó párszor elbizonytalaníthatja a nézőket. A történet remek folytatása az eredetinek, akkor is, ha most nem Joe Esterhas jegyzi a forgatókönyvet. Zárójelben azért megjegyezném, Curran nyomozót némiképp hiányoltuk belőle, David Morrissey kevésbé hozta jól a bekerített figurát, akkor is, ha alakítása dicséretes, cseppet sem gyenge. Ha pedig már a nagy elődnél tartunk, a finom hivatkozásokról sem feledkezhetünk meg. Az az ominózus lábterpesz jelenetre való utalás ízléses, és jól felépített, nem csak egyszerű koppintása a jól bevált sikernek. Akkor és ott helye van, átgondoltan a helyére illesztett és cseppet sem bagatell. A jégvágós jelenet már nem annyira eltalált, de talán az csak az editálási kurtítások miatt tűnik befejezetlennek. Ki tudja, talán kimaradt jeleneteknél, vagy a rendezői változatban kiderül majd, mi a valódi szerepe a filmben. A klasszikus ágy mellé-alá nyúlás szex közben jelenet is megállja a helyét, tovább taglalni tehát felesleges.
A képek és a zene baljóslóan, hátborzongatóan tökéletes. Minden kép kontrasztos és éles, minden kocka önmagában is megállja a helyét, Pados Gyula abszolút elismerést érdemel. Különös, sajátos világot és tereket teremtett az operatőr, a helyszín London, de olyan, mintha valahol egész máshol járnánk. Kitűnően találja meg az építészeti érdekességeket, és azokat szervesen beépíti is a filmbe. Dr. Glass irodája, rendelője már egymagában utal főszereplőink sajátos belső egyéni felépítettségére és aztán a széthullásra egyaránt. A ferde vonalak, a szabályos geometrikus formák folyamatosan megbontják és újraépítik a teret, végképp elbizonytalanítva a nézőt. Átgondoltság jellemzi a képi világot. Csakúgy, mint a zenét.
A zene azért is fontos szerepet tölt be, mert a feszültségkeltés legfőbb eszköze itt is. Már a nyitó képsorok alatt is az a vészjósló motívum hallható, ami végigkíséri a filmet, folyamatosan újra és újra felbukkan a történet során. Végig ébren tartja a figyelmet, mikor az épp lankadni kezdene, ráerősít, hogy egy percre se feledjük, milyen filmre ültünk be.
Michael Caton-Jones rendező jól kitalált történetet, nívós operatőri munkával és remek alakításokkal teli mozit készített. Használta azt, ami jó volt az előző részben és kiegészítette egyéniséggel, eredetiséggel, újszerűséggel. Ma már egyre ritkábban igaztalan tehát az a vád, hogy az előző azért jobb volt. Az Elemi ösztön 2. megérdemelten nevezhető utódnak, és a kérdés most még aktuálisabb, mint '92-ben: vajon a nő a tettes? Vagy valaki más? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek meglesz rá a megingathatatlan magyarázata és válasza.
