A balatonfüredi kiserdő szélén volt egy játszótér úgy 35-40 évvel ezelőtt. A játszótér szélén facsoport állt, ez azonban csak a felnőttek számára volt a természet része. Mi tudtuk, a fáktól övezett kis mélyedések valójában egy királyi palota termei, ahol sokat vendégeskedtünk. Még egy olyan terem is volt ott, ahol a papok táncoltak – és ott pont annyira volt tisztaság, amennyire kellett.
[img id=495407 instance=1 align=left img]Igen, én is emlékszem arra, hogy vannak átjárók egy másik világba, de mivel sajnos nem vagyok Neil Gaiman, nem tudom úgy elmesélni, ahogy ő osztja meg olvasóival az út végén lévő óceán történetét, amit a felnőttek csak kis tavacskának látnak. Az Óceán az út végén a szerző vallomása szerint az eddigi legszemélyesebb, a legtöbb gyermekkori emléket felidéző története. Megjelenését nagy várakozás előzte meg, mivel nyolc éve nem jelent meg új, felnőtteknek szóló Gaiman-regény.
A történet születéséről a szerző szinte folyamatosan tudósította a rajongókat, blogján és a twitteren az alkotási folyamatot nagyrészt követni lehetett (leszámítva azt az intenzív időszakot, amikor elvonult egy internetmentes helyre, hogy a mű egyszer valóban elkészüljön).
A regény középkorú főhőse egy temetés miatt tér vissza gyermekkora helyszínére. Az ismerős környezet számos emléket idéz meg. Felidézi a szülei által befogadott bérlőket, az opálbányászt és a későbbi nevelőnőt, akikkel valami nem stimmelt. (Ugye emlékszik az olvasó is, hogy pontosan tudta: a szomszéd néni igazából boszorkány, csak a szülei nem hitték el neki.) Eszébe jut a kiscica is, akit az opálbányász gázolt halálra, és akit soha nem tudott pótolni másik házi kedvenc. Egy ismeretlen erő egy különleges helyre, a Hempstock-farmra vonzza, ahol valaha csodás dolgok történtek vele. A csodás dolgok részben meseien természetfelettiek voltak, részben pedig itt érte őt utol az első szerelem.
A csodás dolgok persze Gaimannél mindig félelmetesek is, de ez minden rendes tündérmesében így szokott lenni. Ha jól belegondolunk, legfeljebb azért kevésbé félelmetes a hétfejű sárkány fejének lekaszabolása, vagy az, amikor a farkas hasát felvágják, hogy kiszabadítsák Piroskát és a nagymamát, mint egy zombitámadás egy horrorfilmben, mert az előbbiekről gyerekkorunk óta mesélik nekünk, hogy azok jók, és nem kell félni tőlük.
A kötet megjelenése óta vita folyik arról, ajánlják-e a könyvet gyerekeknek is. Én azt hiszem, bátran megtehetjük, bár felnőtt regényről van szó. Gyerekek számára átmenet lehet a regény abban a korban, amikor már ciki meseregényt olvasni, de menő azzal dicsekedni, felnőtt fantasy könyvet olvastak. Ez a történet semmivel sem félelmetesebb, mint a régi mesék, legfeljebb azért, mert nem az Óperenciás-tengeren is túl játszódik, hanem itt, a szomszédban, az út végén. Na, de annak, aki már járt hetedhét országon is túl, sőt a szomszéd öregasszonyt is látta már seprűn repkedni, ráadásul valószínűleg lemészárolt már különböző ronda szörnyeket is egy számítógépes játékban, ez sem lehet sokkoló.
Sok gyereknek van saját fantáziavilága, amelyben bizonyára történnek a Jancsi és Juliskához hasonló, horrorfilmbe való események is. Neil Gaiman, aki saját bevallása szerint szívesen olvasott mitológiai történeteket, hiszen azok nem gyerekeknek szánt mesék voltak, nem csak megteremtette saját másik világát, hanem meg is őrizte azt. Most, úgy tűnik, a felnőtt korában megismert sajátos mitológiák után, amit az Amerikai istenekben vagy a Soseholban mutatott be az olvasóknak, visszarepül a gyermekkorba és megosztja velünk akkori másik világát.
[img id=504889 instance=1 align=left img]Abba a világba egészen természetes dolog átkelni a kacsaúsztató méretű óceánon át. Nem kell semmi hókuszpókusz és varázslat ahhoz, hogy a rosszakat elzavarjuk. Éppúgy nem varázslat ez, mint a finom palacsinta vagy a mézes zabkása, ami persze sokkal ízletesebb, ha az ember nem otthon eszi. Miért is lenne szükség varázslatra? A gonosz szellemek elzavarása ugyanolyan mindennapi abban a világban, ahol vannak gonosz szellemek, mint az, hogy lisztből, tojásból és tejből megszületik a vékony palacsinta.
Neil Gaiman újra és újra arról próbál meggyőzni bennünket, felnőtteket, hogy a fantáziánk – vagy inkább a gyermeki fantázia világa – éppoly egyszerű, magától értetődő és reális, mint a szeg és a kalapács. A nem egészen kétszáz oldalas regény csodálatos mese a legtisztább realista eszközök segítségével tolmácsolva. Tele van szimbólumokkal és utalásokkal, újra és újra érdemes visszatérni hozzá, hogy a valóság egy újabb szeletét fedezzük fel, mint amikor egy Brueghel-festményt tanulmányozunk távolabbról, az egészet nézve, aztán közelről, rácsodálkozva a részletekre. Ha figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb azt a bizonyos üveggolyót is megtaláljuk, amit József Attila énekelt meg az Altatóban.
Az Óceán az út végén regényként olyan, mint az a bizonyos kacsaúsztató. Nem sok száz oldalon át követjük az eseményeket, a vékony kötetbe azonban egy egész világot rejtett el a szerző. Olvassuk hát figyelmesen. Ismerjünk rá azokra az elemekre, szellemekre, emberekre, helyekre, amelyeket mi is jól ismertünk gyermekkorunkban – és ha szerencsések vagyunk, még nem felejtettünk teljesen el. Csodálkozzunk rá, hogy milyen különleges dolgok történtek meg másokkal ugyanolyan korukban. Azután pedig ki-ki zarándokoljon el ismét a saját balatonfüredi kiserdőjébe, hátha megtalálja még a palota kapuját.
Neil Gaiman vadonatúj meséje a hazai olvasókhoz ismét Pék Zoltán tolmácsolásában jutott el, akinél jobban a szerző világát valószínűleg kevesen ismerik Magyarországon.
