A Coen testvérek legújabb filmje, a Llewyn Davis világa egyik legerősebb alkotásuknak számít közös életművükben a Nem vénnek való vidék óta. Az itt bejárt terep már a Hollywoodi lidércnyomásból ismerős, most azonban az Egy komoly emberre jellemző abszurdista tónusban vetik rá magukat a művészi önkiteljesedés és én-keresés témájára.
1961, New York emblematikus Greenwich Village negyedében járunk, mely akkortájt a folkzene olyan feltörekvő tehetségeinek melegágya volt, mint Bob Dylan. És ott voltak az olyan sosem befutó fél-tehetségek is, mint Dave VanRonk. Részben autobiográfiájára alapozva hozta létre a testvérpár Llewyn Davis (Oscar Isaac) karakterét, akinek néhány napját követjük végig, ahogy zenei duójuk másik felének öngyilkossága után igyekszik szólóban boldogulni a nagyváros dohos-fapados, urbánus-bohém atmoszférától szinte csöpögő csehóiban. Csak lemezszerződést adjon az ég!
A finoman szürreális hangulat, a cselekménytelen pikareszk-szerkezet, az abszurd humor és a mitológiai utalások hamar nyilvánvalóvá teszik: nem a végcél a fontos, hanem maga az utazás. Odüsszeusz nevű macska, szándékosan elnagyolt, hol szimbolikus, kozmikus jelentőségükben sötét és fenyegető, hol viccesen karikatúra-szerű figurák népesítik be a vásznat. Llewyn Davis világában keveredik a hétköznapok trivialitása és a sorsszerű pillanatok lidércessége. Mi van, ha nem járunk sikerrel? Ha csak jobbra fordulunk bal helyett? Lehet, hogy semmi, épp ez a kisszerűség annyira fenyegető. Pusztán „létezni”, ahogy Llewyn nevezi a kispolgári létet, mely azonban vészesen igaznak tűnik mindenhol mindenkire.
A főhős önsorsrontása által rokonítható nemcsak az akkori beat-irodalom jellegzetes hipsztereivel, de Paul Schrader „walker” karaktereivel is, akik örökké céltalanul vándorolnak körbe-körbe, nem tudván, hogy amit nem lelnek, az saját maguk.
A figurán keresztül bemutatásra kerülnek a művészlét viszontagságai is. Vajon a saját név és imázs eladhatóbbra változatása, és ezzel az én feladása vezet a sikerhez, vagy egészen egyszerűen a zsenialitás szikrája az, ami hiányzik? Az önmagát kifejező művész lelki válságának megéneklésére nem feltétlenül kíváncsi a szórakozni vágyó nagyközönség.
A Coen testvérek megalkuvást nem tűrő szerzői filmet készítettek. Acélkeménységű nihilizmusukat ugyan nem mindig könnyű lenyelni, mégis elszórnak annyi morzsát, hogy megérje követni őket ezen a kétsávos országúton. A film befogadásához több létfontosságú elemet mozgósítanak: veterán-rendezésük magabiztossága csakúgy pulzál minden egyes precízen felépített képi megoldásból, miközben szokásos csípős humorukat is elánnal vetik be, megakadályozva a filmet, hogy belefulladjon protagonistája depressziójába.
A Bruno Delbonnel fényképezéséből eredő borongós, szürke köd vastagságú hangulat, mely nem irtja ki magából teljesen a nosztalgia romantikusságát sem, szintén a film nagy erénye. Mindemellett Oscar Isaac az, akin az összhatás áll vagy bukik. Dühödt frusztrációval és visszafojtott szomorúsággal telt introspektív alakítása segít azonosulni a kiégett, nemegyszer antipatikusan goromba főhőssel. Szintén említésre méltó a szépen típus ellen castingolt Carey Mulligan (Llewyn dühös exe), és a dupla sétapálcás tahó jazz-zenészként elcsukló kacajt okozó John Goodman.
Llewyn Davis világa olyan, mintha fojtott hangú siratódalt hallanánk az elvesztegetett lehetőségekért, miközben a szánk szélére az ezerarcú élet jóvoltából fanyar mosoly szalad. Az összképből felbukkan egy drámaiatlanul szívet szaggató melankolikusság, mely a film lelkét magasra emeli, mielőtt a feledés homályába merülne.
