Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy frissen bemutatott film puszta hírére megborzongjon az ember. A Tabu Oshima Nagisa hosszú szünet után elkészített új filmje. Ő az Érzékek birodalmának rendezője, azé a filmé, amely egyszerre rettegett ismeretlenként és a bőrünkbe beivódott ismerősként beszél a szenvedélyeinkről. Oshima neve azóta feltöltődött mindazon rejtélyekkel, amelyek az életünk sötétebb felét mozgatják. Nem csoda, hogy a Tabu nézői úgy gyülekeznek a mozi előcsarnokában, mintha szertartásra jöttek volna. Titokzatos, vonzó, vadul érzelmes és bölcs filmet akar minden Oshima-megszállott látni. A Tabu azonban nem adja könnyen magát. Pontosabban Oshima fordít nekünk ezúttal hátat.
Úgy, ahogy csak azok tudnak, akik belevesznek egy témába, és semmi más, csak saját figyelmük és tárgyuk fordulatai szabályozzák munkájukat. Az ilyen ember nem ismer előzékenységet és számítást. Öntörvényű, zárt, hűvös, és mind-ezek következményeként ellenállhatatlan. A Tabu senkinek nem szól, csak a szenvedélyek isteneinek. Oshima az ő nyelvükön beszél, és ez nem feltétlenül élvezetes a mozinézők számára. Egy senkire nem tartozó magánbeszélgetésbe avat be minket Oshima, és csak félig gondolja végig, hogy mit kell megmagyaráznia ahhoz, hogy az értelmünkkel is, és ne csak az érzékeinkkel tudjuk követni a filmet. Egy XIX. század végi japán testőriskolában játszódik a történet, egy szépséges fiúcska körül szerelemre lobbanó harcosok szenvedélyéről és szenvedéséről, de leginkább a csendről, ami magába nyel mindent, amit az európai kultúra sok szóval, díszesen, a végtelenségig finomítva igyekszik elmondani. Oshima azonban ezzel szemben hallgat, mint a sír, és úgy felkavarja az embert, annyira lelassítja, és ugyanakkor feltüzeli a figyelmet, hogy pillanatokra valóban jelentőséget nyernek az olyan részletek is, amelyekhez a mi kultúránkban nem vagyunk szokva.
Olyan az egész film, mint egy nagy fejünkre koppintás: nyughass már, te szerencsétlen! Ne várj folyton telített epikát, esemény hátán eseményt, amikor egy tekintetben, egy aprólékos gonddal komponált képben vagy a gomolygó ködben ott zsúfolódik minden. Nagyon kevés információt kapunk Oshimától, és mi egy ideig történetértelmezési ösztöneinkre hagyatkozva futunk is utánuk, amíg egyszerre csak vissza nem hőkölünk. Lehetetlen ugyanis áthatolni a korabeli japán utalásokon, leginkább azért, mert ezek nem is arra valók. Csak behatárolják a történetet, amely az események alatt áramlik. Egy fiú, aki megismeri saját erotikájának démoni erejét, és aki vágyait egy még démonikusabb hatalomnak engedi át: az enigmatikus és kíméletlen szamurájfegyelemnek.
Nem vagyok benne biztos, hogy igazán jó film a Tabu. Talán túlságosan sok minden marad bezárva egy számunkra egzotikus világ rendszerébe, a csak utalásokban megjelenő szamurájkultúrában, de a film anyaga és ritmusa mégis mindenek fölött beszél valamiről, ami kultúrán és időn túli. És a sok szépségben és lassúságban, az ígéretes hallgatásban néha-néha megjelenik valami, amiért eljöttünk a moziba. Megmoccan valami a szívünk körül, érzünk egy kis fájdalmat, egy tűpontos szúrást valahol. Az utolsó képen a szerelemben fuldokló szamuráj parancsnok egyetlen suhintással lefejez egy virágzó, fiatal cseresznyefát. Ez Oshima ajándéka nekünk, európaiaknak. Egy harsány, ellenállhatatlan, trabálisan metaforikus, szépséges kép. Ha eddig nem dobogott szaporábban, akkor legalább most doboghat a szívünk.
