Ez a film a halálról szól. Ennélfogva az életről is. A halál mindenkiben közös, az életét mindenki úgy bonyolítja (le), ahogy tudja. Iñárritu filmjei, amellett, hogy mindannyiszor az egyéni sorsok mélyvizébe vetnek bennünket, a dolgok állásának szociális kontextusát sem mellőzik felvázolni – ilyen értelemben a Biutiful összetéveszthetetlenül Iñárritu-film.

Emellett viszont az is meglátszik rajta, hogy a forgatókönyvet már nem az a Guillermo Arriaga (Korcs szerelmek, 21 Gramm, Babel) írta, aki a több szálon futó sorsok enyészpontba való kifuttatásának nagy mestere. A Biutiful története ugyanis lineáris, a helyszín is egy városra redukálódik (Barcelona), egy főhős van, a mellékszereplők szálai az ő életvonalát keresztezik a film tenyerében. Ám a felvillantott sorsokat ismét – akárcsak a Babelben vagy a 21 Grammban – a közös baj fonja össze: az Iñárritunál mindig kulcsfontosságú balesetek.

A Biutiful szociális hálójának érzékeny pontját az illegális bevándorlók, feketéző munkások jelentik. Nekik nemcsak életükben, de halálukban is rejtőzködniük kell. Ebben a rejtőzködésben segít nekik Uxbal (Javier Bardem), aki az ő érdekükben a saját malmára is hajtja a vizet (a lét). És a törvény elől bujkálva próbálja meg gyerekei előtt leplezni betegségét. Ex-drogos, prosztatarákos, két gyermek apja, egy egzaltált, gyenge idegzetű nő férje, felesége szeretőjének a bátyja, és illegális ügyek félig felelőtlen, félig lelkiismeretes lebonyolítója egy személyben. Tudja, hogy meg fog halni: orvos és javasasszony egyeránt szembesítette a ténnyel. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy rendezi ügyeit, kapcsolatait, hogy amikor meghal, ne csupán egy bagolyköpethez hasonlatos hulladékcsomót hagyjon hátra maga után, hanem egy élhető életet gyermekei számára. Csakhogy saját kálváriájával párhuzamosan a véletlen balesettől a gondatlanságból elkövetett emberölésig terjed a lelkiismeretét terhelő lista.

A telenovellák szövevényes és érzelmi feszültségtől túlhevített világa ugyanúgy meghatározza a filmet, mint a metaforikus, metonimikus világlátás. Tarkovszkij Tükör című filmjének főhőse a halálos betegség árnyékában felfokozottabban érzékeli az életet, meglátja az összefüggéseket múlt és jelen, ember és ember között. Uxbal is ezekre az átfedésekre építi hátralevő idejét: exhumáltatja apja holttestét, hogy valamelyest kitöltse azt az űrt, amit az apakép hiánya jelentett; egy önkéntelen pillanatban azt a párbeszédet ismétli meg gyerekeivel, amelyet képzeletében az apjával folytatott. A vérségi köteléken át múlt és jelen kommunikál, és a keretes szerkezet árkádikus környezetet teremt a nyers valóságnak. A mágikus naturalistának nevezett Iñárritu a valóság zsigerekre ható képeivel elegyíti a beteg lélek látomásait – a pirosat vizelő Uxbal túlvilágra hangolódó gondolatai finoman illeszkednek a valóság szövetébe.

A halálos betegség utlitmátumával megfertőzött napokról láttunk már filmeket (pl. Az élet nélkülem, Utolsó napjaim). Amikor Uxbal ellátogat egy javasasszonyhoz, abban a reményben, hogy lesz rá mód felülemelkedni a betegségen, eszünkbe juthat Cléo, Agnès Varda 1962-es filmjének címszereplője, aki szintén azzal a tudattal járkál az utcákon, hogy rákos, és ez egyszerre teszi őt empatikusabbá és türelmetlenebbé a többi emberrel szemben. Uxbal békülni próbál beszámíthatatlan feleségével, Marambrával (Maricel Álvarez), de nem engedi, hogy gyermekeiket ő nevelje. Részint, hogy legyen ki gondozza őt utolsó napjaiban, részint, hogy kiküszöbölje azt, hogy halála után a feleségéhez kerüljenek a gyerekek, befogadja a börtönbe került szenegáli bevándorló feleségét (Diaryatou Daff). A nő, akinek szerencsétlensége nagyobb becsületénél, végül hazaszökik a kegyes rabságból. Uxbal öccsében (Eduard Fernandez) sem talál partnerre. Amikor kétségbeesetten beszámolna a menedékhely rosszul működő fűtőrendszere miatt elgázosított huszonöt kínai katasztrófájáról, Tito elmerül éjszakai bárjának hívságaiban, és magával rántja Uxbalt is. A szegény embert még az ág is húzza szólás újra beigazolódik: a valószerűtlenül áradó nyomorúság életszaga miatt lép túl a nézhetetlenség határain. A két és fél óra csöppet sem unalmas, a kézikamerás zaklatottság nem idegesítő, a gyors vágások miatt nem követhetetlen a dolgok menete, a színészek kivétel nélkül nagyot alakítanak.

Iñárritu az apjának ("az én öreg tölgyfámnak") dedikálta a filmet. Uxbal legnagyobb gondja, hogy belevésse magát gyermekei emlékezetébe, és ez a szándéka megindító. Emberi megfontolással érthető, a nagy mindenség szempontjából kissé nevetséges. A címben helytelenül szereplő szó – a hallás után leírt „beautiful” – talán a megfoghatatlan és a megfogható közötti áthidalhatatlan szakadékot jelképezi. Helytelenül leírt esztétikai minőség, az elhibázott szép – mint valamennyi szereplő élete. De talán mégsem áthidalhatatlan a szakadék: Uxbal odafigyelése, amellyel segít a kislány házi feladatában, semmissé teszi a hibát. Jutalmul büntetlenül halhat meg.