Luc Bessonnak elgurultak a gyógyszerei – de megtalálta és bevette mindet! Lehet az, hogy egy mozi maradéktalanul nevetséges, mégis élvezetes az összes (másod)perce? Ó, hogyne! Sőt, a Lucy a maga féktelenül zavarba ejtő módján Besson legjobb filmje a Jeanne d'Arc - Az Orléans-i szűz óta.
Besson beindít
Pedig sehonnan se következett logikusan ez a film. Valahogy nem volt benne a levegőben. Mint ahogy egyébként sokáig nem is lehet érteni, mit is akar Besson. Ok, itt van megint egy női karakter, aki szétvág mindenkit. Most éppen azért, mert csúnya gengszterek (vezérük Oldboy, személyesen) furcsa drogot varrnak a hasába, a csomag szivárogni kezd – ettől pedig Lucy elkezdi használni az agyát. Mármint, tényleg, úgy igaziból. Sokkal, de sokkal több százalékot használ az elméjéből, mint el tudnánk képzelni. És a cél a 100%! Luc Besson persze el tudja képzelni, ő ne tudná? És szívesen meg is osztja velünk tudását, véleményét; ilyenkor általában Morgan Freemant használja narrátorként. Naná, ki mást? Az emberiségről beszél – és ami szerinte mögöttünk/bennünk van. Mindezt akciófilmesen, hipergyorsasággal és tökéletesen felszabadultan. Scarlett Johansson meg magáévá teszi mindeközben a világegyetemet – és a világegyetemnek ez jól is esik nagyon.
Besson felráz
Hogy mi történt, azt csak ő tudja, mármint a mester. Állítólag nagyon akarta ezt a filmet, rettentően, ami abszolút igazoltnak látszik. Több okból is. Egyrészt belekomponált mindent, ami ő, vagy ő volt egykoron; direktorként, producerként, mindenhogyan: van itt kérem Nikita, Leon, a profi; Az ötödik elem, Taxi, A szállító – minden szinten, szinte minden. Másfelől megbecsült kollégái előtt is megy a túlszpídezett elánnal előadott riszpektelés, nem beszélve ugye a szinte végtelen mennyiségű (ál)tudományos blabláról, amely láttán-hallatán az ismeretterjesztő televíziózás legnagyobbjai adnák vissza működési engedélyüket – s tán vissza is adják, hisz a Lucy után nem érdemes folytatni a műfajt. Mert Besson nem csak (ön)idézetileg járatja csúcsra magát, hanem a megoldásküldést is igen nagy kedvvel műveli. Klipesre vágott, gátlástalan egotripje egyetlen szusszanásnyi időt se hagy nézőjének; a Lucy nem több másfél óránál, de aki végignézi, úgy érezheti magát, mint aki végigbulizta a Duracell nyuszik globális konferenciáján megtartott, többhetes Balaton Soundot.
Besson boldogít
A DJ-pultnál pedig maga Luc, akinek nem kell cucc (vagy reméljük, nem kell), hogy elmerüljön önnön nagyszerűségében, s szedett-vedett (szerzett-lopott) elméletei zsenialitásában. Hogy maga a művész mennyire gondolta ténylegesen komolyan mindazt, amit itt ránk szabadít, nos, arról csak elképzeléseink lehetnek. Reméljük, semennyire, bár néhány nyilatkozata ellentmond ennek a megnyugtató feltételezésnek – de reméljük, csak ugrat minket. S ha egy így tesz, jól teszi – elvégre a Lucy pont attól és azért imádnivaló, mert valamivel lehetetlen megvádolni: hogy unná saját magát. Besson kétségtelenül élvezte csinálni ezt a filmet, tán hosszú évtizedek óta nem élvezett ennyire semmit. Lelkesedése pedig ragadós, a legjobb helyre ragad át: bele a néző szívének a közepébe. Elvégre, ha neki ennyire jó volt, mármint nem csak mímelve, hanem tényleg, ha valaki ennyire érzi a mozit, még így, ilyen túlpörgetett, blöffölgetős állapotban is, annak nem nagyon lehet ellenállni. És nem is kell! Elvégre még nyár van, emberek!
Kinek ajánljuk?
- Aki még mindig szereti Luc Bessont.
- Aki bírja, ha lecsap a női erő.
- Akinek nem káprázik könnyen a szeme.
Kinek nem?
- Aki elhisz mindent, amit a vászonról mondanak neki.
- Aki szerint jobb az agyat békén hagyni.
- Aki nem szereti a fontoskodó hülyeségeket.
7/10
