Lehántva a musicalek hamiskás mázát és sokszor elidegenítő teatralitását, Tom Hooper gyomorba markoló filmverziója dalos kirakatbábuk tökéletesre polírozott vibratói helyett a Színészi Alakítás nyers intimitásával taglózza le közönséget.

Mert mindig is volt abban valami kizökkentő – és tán ezért igényel a musicalek nézése egy másfajta befogadói attitűdöt, ezért lehet ennyire megosztó műfaj –, amikor mindenkori főhősünk örömében/bánatában dalra fakad, majd hirtelen a kamera már önálló entitásként szántja fel a hatalmas díszletet, melyben makulátlanul koreografált csapat ropja táncát tökéletes szinkronban a performance érzelmi epicentrumával. Mert bizony el kell fogadnunk a műfaj játékszabályait: „igen, most márpedig énekelni fognak.” Nem tartom magam explicit musical-rajongónak (sőt!), holott szerettem az Óz, a csodák csodáját, a Mindhalálig zenét, az Ének az esőben-t, a Mary Poppins-t, a Hairt, az Egyszert, a Moulin Rouge!-t, a Karácsonyi lidércnyomást, a Grease-t, a Kabarét, A halott menyasszonyt, a Jézus Krisztus szupersztárt, a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélyát, a Rocky Horror Picture Show-t, a Chicagót, a Románc és cigarettát, a Hajlakkot, a Fantasztikus labirintust, és nem kaptam sikítófrászt a Disney-rajzfilmek túlnyomó részétől sem. Viszont A nyomorultakhoz fogható musicalhez a mai napig nem volt szerencsém.

Nem fogom sem Victor Hugo kanonizált alapművével (olvasmányélményem a rég-régmúlt ködébe vész), sem a film alapjául szolgáló színpadi musicallel (nem láttam) összevetni Hooper opusát, úgy érzem, hogy pusztán önsúlyában sikerült egy figyelemreméltó és üdvözölendő filmverziót létrehozni, ami mindenekelőtt a zsánertől szokatlan rendezői koncepciónak, másod-, de korántsem utolsósorban pedig a remeklő szereplőgárdának köszönhető. A musicaleknél – kivált az ekkora költségvetésűeknél – bevett gyártási szokás szerint a színészek a forgatás kezdete előtt két-három hónappal stúdióba vonulnak, és ott feléneklik a film soundtrack-jét, ami később egyrészt takaros kis albumként kerül a polcokra, másrészt pedig az szolgáltatja a playback-alapot a tényleges filmes munkálatok során. Végtelenül steril procedúra ez, hiszen az előadóművészeknek már a forgatás kezdete előtt meg kell hozniuk bizonyos, az alakításukat érintő döntéseket; még mielőtt jelmezbe bújnának, még mielőtt belépnének a díszletbe, még mielőtt belélegeznék a film atmoszféráját. A rutineljárással szemben Hooper viszont ragaszkodott a dalok élő (!) felvételéhez: a díszletben egy szál zongorista kísérte a színészeket, akik egy alaposan elrejtett fülhallgatón keresztül hallották a billentyűst. A zenész aztán a színész interpretációjával és tempójával szinkronban játszotta a dalokat (hol lassabban, hol gyorsabban), és ez egyrészt jóval szabadabb értelmezésnek nyitott teret, másrészt pedig az improvizációt is bevonta a játékba.

Amiatt pedig, hogy a színészi alakítás alá rendelték a zenét, és nem fordítva, valóban zsigeri élményt nyújtanak ezek az előadások, ezentúl Hooper mise en scène döntései is ezt az intimitást, a publikumra gyakorolt közvetlen hatást hivatottak erősíteni. Egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag elfelejthetjük a lendületes nagytotálokat, a hektikusra vágott ritmus-szcénákat, a monumentális tömegjelenetek felett szárnyaló kamerát, Hooper olyan közel hozza hozzánk a szereplőket, amennyire filmen csak lehetséges. A megváltástörténet főszereplőjét, Jean Valjean-t kitűnően alakító Hugh Jackman szívfacsaró dalát (Valjean's Soliloquy) egyetlen beállításban, az aktor körül keringő steadycammel rögzíti – ami szintén az improvizációt, Jackman szabad mozgását tette lehetővé –, Fantine torokszorító I Dreamed a Dream sirámához hasonlatosan. Anne Hathaway megtört arcának közelije tölti be a gyöngyvászon jobb felét (amely kompozíciós trouvaille egyébként többször visszaköszön), a munkája elvesztése miatt prostitúcióra kényszerült nő bő négy és fél percig, egyetlen hosszú beállításban omlik össze. A szemünk láttára, szinte karnyújtásnyi távolságban, az utóbbi idők egyik legelképesztőbb színészi alakításával. Annyira kézzelfogható, annyira megsemmisítő élmény ez, hogy a vetítőteremben szem nem maradt szárazon. Nem is beszélve az Eddie Redmayne előadásában hallott Empty Chairs at Empty Tables-ről, amit szintén, már-már zavarba ejtően „közelről” hallhatunk, majdhogynem meg tudjuk érinteni a színész arcán végiggördülő könnycseppeket, a könnycseppeket, amik egy szélesebb plánban amúgy a semmibe vesznének. A színészi hivatás közelikbe komponált himnusza ez, nem lehet Hoopert eleget méltatni, hogy mézes-mázas műérzelmek helyett a nyers rögközeliségre, énekes sztárok helyett fajsúlyos színészekre helyezte a hangsúlyt. (Russel Crowe például a Broadwayn biztosan nem kapta volna meg Javert felügyelő szerepét, ebben a filmverzióban viszont úgy jó, ahogy van.)

A nyomorultak 160 perce alatt tematizált nyomor, fertő és tragédiasorjázás ebben a formában masszív emóció-úthengerként robogott végig rajtam – lopott komédiaperceket csupán Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen szélhámos párosa okozott –, és ugyan ezt az emberközeliséget, és jó értelemben vett kisléptékűséget még akkor is megtartja Hooper, amikor egyébként lehetőség lenne nagyobb szabású kompozíciókra és megoldásokra (ld. az ifjú lázadók felkelését és barikádharcukat), musicalje példaértékű filmszerűséggel lett a vászonra álmodva. Ám jobb, ha mindenki felkészül: A nyomorultak nem könnyű musical, nem könnyű filmélmény, és ideig-óráig bizony megfekszi az ember gyomrát, ha nem is szipolyozza ki teljesen érzelmileg. A karácsonyi moziszezon egyik fekete báránya ez, legalábbis a vetítés után sehogy sem voltam képes az ajándékvásárlás „áldott aktusába” reintegrálódni…