[img id=549896 instance=1 align=left img]Gyerekkoromban egyszer világgá mentem. Tegye fel a kezét, aki életében legalább egyszer nem ment még világgá. Délután valahogy meglógtam szegény nagyanyám mellől, aki túl volt már akkor a második agyvérzésén, és nem nagyon volt eszköze arra, hogy megakadályozza a szökésemet. 

Egy osztálytársamhoz mentem, aki fent lakott az egyik hegyi utca legtetején. Ez az osztálytársam járt Ausztráliában, valamelyik rokona disszidált oda, és volt neki egy maori maszkja. Azt, hogy maori maszk, akkor persze nem tudtam, csak egyszer megláttam náluk, és onnan kezdve nem tudtam szabadulni a maszk látványától. Valójában a maszkhoz mentem, nem ehhez a barátomhoz, de a maszkhoz a barátomon át vezetett az út. 

A szülei nem voltak otthon, ültünk a szobájában, és néztük a maszkot, ami ott lógott a falon egy amerikai zászló és egy Első Emelet-poszter között. Csodálatos, hogy egy gyerek mennyire természetesnek vesz egy efféle installációt. Nekem legalábbis semmi bajom nem volt a poszterrel és a zászlóval, sőt, nagyszerű kiegészítőknek tűntek a maori maszk mellett. Alkonyodott már, mire elindultam lefelé a hegyről, de útközben eszembe jutott, hogy mégis csak megszöktem otthonról, vagyis hogy világgá mentem, és az mégsem járja, hogy egy világgá menésből egy-két óra elteltével csak úgy hazamenjek. Hogy nézne az ki. 

Végül bementem a szomszéd varrónőhöz, Manci nénihez, ami egyfajta kompromisszum volt, mert az ablakából a kertünkre láttam, így azt is mondhattam magamnak, hogy majdnem otthon vagyok. Manci néni aztán hazaküldött, én pedig szó nélkül hazamentem, mert közben osztottam-szoroztam, és rájöttem, hogy nem akarok én annyira világgá menni mégsem, és különben is otthon felejtettem a playmobil katonáimat, akik nélkül egyre magányosabbnak éreztem magam. 

Vannak az ilyen ártatlan és gyermeteg szökések, és van például az olyan szökés, mint a fiúé Jesús Carrasco Kegyetlen idő című regényében. Ez az utóbbi szökés, mondjuk így, igazi szökés, ennél igazibb már nem is lehetne. Sokáig nem is tudni pontosan ennek a szökésnek az okát. Csak a szökés kérlelhetetlenségéből, a fiú emberfeletti elszántságából következtethetünk arra, hogy valami borzalom lehet a háttérben. És tényleg borzalom van, de erről majd később. Egy „agyagos lyukban” látjuk először ezt a gyereket, egy maga ásta-építette rejtekhelyen, még közvetlenül a faluja határában, ahová elrejtőzött az üldözői elől. 

Nekem erről az agyagos lyukról valamiért Beckett jutott eszembe, és később sem tudtam szabadulni Beckett emlékétől a regény olvasása közben. Ami nem baj, mert Beckettre (és főleg a regényeire) emlékezni jó, és a regény távolról sem egy Beckett-epigon műve, inkább arról van szó, hogy „ugyanott” játszódik, ahol a Malone meghal vagy A megnevezhetetlen. 

A helyszín egy közelebbről nem meghatározható síkság, amit kegyetlen aszály sújt. A szövegben történik utalás arra, hogy valamikor dús gabonamezők hajladoztak itt a szélben, és forrásokat rejtettek az olajfaligetek, de mindebből semmi nem maradt. A mezőket kiégette a hőség, a források elapadtak, az olajfák kiszáradtak, a síkság falvai elnéptelenedtek. Ebben az embertelen, már-már apokaliptikus tájban kel útra a fiú. Maga sem tudja, hová tart, a lényeg az: minél messzebb a falujától, minél messzebb az otthonától. Nem tudja persze, honnan tudhatná, hogy az Istentől elhagyatott síkság könnyedén megölheti őt, pillanatok alatt elemésztheti. Erre fokozatosan jön rá, ahogy egyre távolabb kerül az addig ismert környezetétől. És biztosan nyomtalanul tűnne el, ha nem találkozna az öreg kecskepásztorral, akiről eleinte nem tudható biztosan, vajon menedék-e a fiú számára vagy halálos csapda.

Adott ez a kíméletlen és sivár vidék és benne ez a két száműzött. Mert a pásztor is száműzött, vele is történt valami a múltban, ami a pusztába kényszerítette. A kettejüket összekötő kapocs a csendbiztos szinte démonikus alakja, akinek rémisztő körvonalai fokozatosan kapnak egyre határozottabb kontúrokat. Állandó a szomjúság, a nap gyilkosan éget, sehol semmi menedék. 

A regény belvilága óhatatlanul Cormac McCarthy egyes könyveit juttatja eszünkbe, ez a párhuzam jóval megalapozottabb, mint a becketti. Az emberek lealjasodása, a természet szinte teljes pusztulása, az üres ég, a totális reményvesztettség itt is ugyanúgy uralkodó, mint a Véres délkörökben vagy Vad lovakban. Ami a Kegyetlen időkben mégis valamiféle reményre adhat okot, az éppen a pásztor alakja, aki lassan mártírrá válik a történet során, kegyetlen kínzásokat áll ki a fiú megmentése érdekében. Mert persze a nyomukra akadnak, és a felperzselt horizont mögül egyszer csak felbukkan a csendbiztos és baljóslatú csapata. 

A fiú minden képzeletet felülmúlóan, szinte állatian retteg a csendbiztostól, amire minden oka megvan, hiszen nem másról van szó, mint hogy ez az ördögi figura hosszú időn át szexuális segédeszközként használta őt, nem mellesleg az apja tudtával és beleegyezésével. Az apa maga vitte el a fiát a csendbiztoshoz, mustrára. A később feltűnő nyomorék perverzül groteszk alakja, illetve a katartikus végkifejlet utáni, halovány reménnyel kecsegtető befejezés mély nyomokat hagy az olvasóban, bennem legalábbis sokáig megmaradt ennek a regénynek a sűrű, nyomasztó, ugyanakkor mégis ellenállhatatlanul szuggesztív atmoszférája.

Jesús Carrascóról tudható, hogy ez az első könyve, amivel a teljes ismeretlenségből lépett elő 2012-ben. Valahogy úgy, mint Krasznahorkai a Sátántangóval. Noha ez a regény valószínűleg nem fejt ki akkora hatást, nem válik majd afféle mérföldkővé, mint Krasznahorkai regénye, első kötetként mégis több, mint figyelemre méltó. Szikár, költői nyelvezete, emlékezetes figurái, és nem utolsó sorban a megrázó történet mindvégig fenntartott feszültsége az utóbbi idők egyik legerősebb regényévé teszi a Kegyetlen időt. A regény utolsó mondata pedig annyira erős zárlat, hogy egészében ide is kívánkozik: „Aztán visszament az ajtóhoz, és ott maradt, míg csak esett az eső, s nézte, mint lazít Isten egy időre a kínszenvedések csavarjain.”