Ha egy újabb könyvadaptáció megjelenése a vásznon efféle eredményhez vezet, akkor az olvasó képzeletében élő ideált kár volna dolby surroundban fölülmúlni. A szingli fejvadász minden alkotója szerint éppen olyan, mint a regényhős Stephanie Plum, azaz sziporkázó, vicces és emberi. De ezek az alkotók nem találkozhattak azzal a magyar szinkronnal, ami az egész Stephanie Plum-jelenséget, és így a filmet is - nem direkt - egészen élvezhetetlen mélységbe taszítja.
Janet Evanovich regénysorozata 1994-ben indult. Elsőként az Egy fejvadász-t filmesítették meg, és a magyar (cím)változat szerint ez a fejvadász szingli is. Erre az eredeti címben ugyan semmi nem utal, de tény, hogy Stephanie Plum (Katherine Heigl) karakterének minden mozzanatában hangsúlyos az, hogy egyedül van. Elvesztette az állását, elvált, nincs párkapcsolata, és olykor a szülei főznek rá. Jobb lehetősége nem lévén óvadékbehajtóként kezd el dolgozni az unokatestvére cégénél. Épp azt a férfit kell elsőként kézre kerítenie, aki fiatalabb korában elcsábította, majd kihasználta. És bár a levegő tagadhatatlanul izzik közöttük továbbra is, Stephanie-t eleinte csak a reváns hajtja. Aztán később inkább már a józan ész: Mivel az üldözendő Joe Morellit (Jason O’ Mara) - rendőr létére - egyszersmind gyilkossággal is vádolják, Plum motivációit az óvadékbehajtásban egyre inkább fölváltja az igazság kiderítésének vágya, hiszen akad itt fegyver, néhány időközben eltűnt holttest, két fecsegő utcasarki meg egy alvilági bokszoló is; így kérdésessé válik, hogy tényleg az egykori egyéjszakás kalandja sütötte-e el azt a fegyvert. Stephanie egyetlen segítőtársa egy Ranger (a magyar szinkron szerint Kopó) nevű zsaru (Daniel Sunjata), aki valóban profi, csak most nem az övé a főszerep.
A Stephanie Plum-sztorik szerethetőségét - a papír alapú változatokban - mindig a humor és a sebezhetőség együttese adta, de mindezt vászonra vinni élvezhető köntösben elég nagy falat. És nem csak azért az, mert az az érzésünk, hogy a ’94-es könyv munkásvilágát ’93-ban forgatták: a divatjamúlt díszlet még a pikáns alliteráció ellenére sem elég találó kifejezés ebben a moziban. Így több,mint hihetetlen, hogy napjaink New Jersey-jében vagyunk. Az képekből árad a fáradtság és az amortizáció, a szereplők pedig ehhez képest erős sminkben és kopottra színezett új ruhákban virítanak; a világítás még a sötét sikátort is parányi stúdiónak láttatja, és a fegyverek vagy a sült csirke látszólag sem igaziak. De ha a munkásosztálybeli bűnügyek meg is engednék az ilyetén kihágásokat, nincs mentség az ennél is rosszabb dialógokra és paralingvisztikai elemekre (amiket kénytelenek vagyunk a magyar szinkron számlájára írni): élvezhetetlen intonációk, végtelenül elcsépelt kiszólások, nagyon modoros argóhasználat, és végül a nagyon rossz humor. Ezek együttese pedig egy poros, megfáradt miliőbe helyezi az egész mozit, és ha az volt a cél, hogy egy összefogdosott, barnára öregedett tejüvegen keresztül lássuk mindazt, ami huszonegyedik századi bűnüldözés, akkor jár a háromszoros hurrá. De ha mindez inkább fogyasztható közönségfilm szeretett volna lenni, akkor nem.
5/10 pont
