Olyan ez is, mint a házasság: aki kint van, bekívánkozik, aki pedig nyakig benne van, minél hamarabb szabadulna tőle. Vagyis a vígjátékkal hírnevet szerző színész egy idő után drámában szeretné megmutatni addig lenézett tehetségét, aki pedig "komoly" szerepekben domborított, az nevettetői képességét szeretné felvillantani.
Will Ferrell, aki az utóbbi időben a Földre szállt boszorkányban és a Taplógázban bizonyíthatta be, hogy voltaképpen nem több, mint egy túlmozgásos Jim Carrey-klón, hirtelenjében megirigyelte eredetije karrierjét. Pontosabban azt, hogy a komikust manapság kezdik komolyabban venni a szakmában, hiszen a Truman Show óta bizony értékelhető alakításokkal rukkolt elő. Nem is kellett mindehhez más, csak egy igényesebb rendező (Marc Forster, aki első filmjével, a Szörnyek keringőjével máris Oscar-díjhoz juttatta Halle Berryt) és egy ragyogó alapötlet.
Melyik író ne rettegne attól, hogy egy napon felkeresi a főhőse, és szembesíti az íróasztal mögött meghozott döntéseivel? Harold Crickkel, a világ legszürkébb adóellenőrével azonban még ennél is szörnyűbb dolog történik: váratlanul egy regény főhősévé lép elő, akinek életét az épp őt író szerző hangja kommentálja (vagyis: rögzíti) pallérozott brit akcentussal és kiváló szóbőséggel. Az ötlet annyira jó és akkora teret enged egy minden ízében abszurd, mégis realista elemekkel átszőtt világ bemutatásának, hogy a film elejét nem is lehet elrontani. Még a Crick életének gépszerűségét aláhúzó animáció is a helyén van, bár teljesen felesleges.
A fanyar, elegáns humor a film túlnyomó részében ki is tart, holott az utolsó harmadban már erősen érződik, hogy az ötlet szép lassan maga alá gyűri az alkotókat. De talán nem is lehet jól kijönni egy ilyen erős felütésből, egy ilyen pazarul kitalált alaphelyzetből. Még akkor sem, ha az író sztereotip karakterét (naná, hogy neurotikus, naná, hogy a végletekig különc!) kellőképpen árnyalni tudó Emma Thompson mindvégig felszínen tartja az alkotást, mint ahogy Dustin Hoffman is meggyőzően lubickol a kávéfüggő irodalomtanár szerepében. Sajnos épp miattuk nem jön be igazán Ferrell számítása: mellettük a meggyőző alakítás is szürkének tűnik. Hiszen itt már az is teljesítmény lehet, ha nem lóg ki a sorból.
A száznyolcvan fokos jellemfordulat a mozik hálás toposza, számtalan verzióban láttunk már sótlan emberekből kisarjadni az életet élvezni tudó mását. Ha úgy nézzük, ebbe a klisébe csepegtet némi pluszt ez a rendhagyó szerelmi történet. Talán a John Malkovich-menet óta nem láttunk ilyen üde és ravasz alapötletet, ilyen jó ritmusban adagolt, cseppet sem fárasztó humort, amelyben egyszerre kavarodik a szatíra, az irónia és a jóízű öncélúság. És akkor már az is megbocsátható, ha az alkotók egyszer csak eltévednek a saját filmjükben, olcsó szentimentalizmussal próbálják kitömni a dramaturgiai réseket, s ezt csak nagy nehezen képesek orvosolni a végkifejletben. A Felforgatókönyv (vajon mit akart a forgalmazó ezzel a rémes, semmitmondó magyarosítással?) ha másra nem is, legalább arra ébreszti rá a nézőjét, hogy a szellemességhez néha elengedhetetlen a szellem maga. S ez a kaki-pisi vígjátékok korában akár már érdem is lehet.
