A Géniusz, az alkimista után megérkezett az újabb Pécs-imázsfilm: A Föld szeretője a világhírű keramikus és kereskedő, Zsolnay Vilmos karrierjét és családi viszonyait énekli meg. Pozsgai Zsolt író-rendező megkereste a címszereplő életének fordulópontjait, s ezekre a valójában igen szordínós izgalmakat keltő eseményekre fűzte fel a cselekményt - változó dramaturgiai érzékenységgel. Kezdésként megismerjük az atyai szigor ellen pörölő, majd lassan mégis kereskedővé vedlő ifjú Zsolnayt, az edénygyár megszerzésének részleteit és leendő feleségét, majd mintegy nyolcvan percen át dúl a szerelem, a gyilkos asszonyi intrika, a halál, a gerinctörés. Egyszóval semmi lényegesről nem felejtenek el szólni az alkotók, s ha netán felmerülne bennünk a kétely, hogy tényleg érdemes-e nagyjátékfilmmé felpumpálni a porcelánfajansz és a fagyálló pirogránit feltalálójának életét, Pozsgai válasza: igen. Azon túl, hogy Zsolnay életúját - amiből egy szokvány felemelkedés- és bukástörténet kerekedik - kellően érdekesnek találja, őt magát az Anyafölddel és rég halott nővérével misztikus-transzcendens kapcsolatban álló figuraként tálalja. Kár, hogy ezt a viszonyt - a film alapját - maga teszi komolyan vehetetlenné: a Mecsek agyagjában önfeledten hempergőző keramikus képei vagy az almáriumból előbújó, bőszen öblögető nővér-szellem szekvenciái úgy röhejesek, ahogy vannak. És az sem mellékes, de a mindent átható vulgármisztikumhoz képest lényegében másodlagos, hogy e film képi és formavilágát tekintve egy időjárás-jelentés szintjét se nagyon üti meg.
