Tanya, hóesés, disznóvágás. A vendégek késnek. A bírói posztra és állami támogatásra ácsingózó kapzsi Gazda, kegyetlen feleségével, halálra kínozza anyósát, aki szívrohamot kap és meghal. A holttestet teknőbe rejtik, nehogy az Öregasszony halála megzavarja a mulatságot.
A disznótor orgiába fullad, miközben két korgó gyomrú csavargó ellopja a friss belsőségeket, de a teknőben csak a mamát találják, aki boszorkányként feltámad és megígéri a nézőknek, hogy kísérteni fogja a gazdagokat. Ennyi.
Ezt a történetet "fedezte fel" a Nemzeti Színház, hogy tükröt tartson a társadalom elé. Remenyik Zsigmond 1955-ben írt egyfelvonásosa azonban annyira vékonyka, hogy a rendező (Dömötör András) apait-anyait belead, csak hogy mentse a menthetőt. Először is zenét írat Márkos Alberttel, amolyan eklektikus kisoperát, ahol reminiszcenciákat fedezhetünk fel a népdaltól az operettig, a lakodalmas rocktól Goran Bregovićig. Aztán stilizált, "népiesch" díszletet és jelmezt rendel Antal Csabától, majd stílparódiára kényszeríti színészeit.
Az ördögi az, hogy mindenki teljesíti is a kérését. Márkos zenéje ötletes, a Puskás Péter vezényelte négytagú zenekar szinte meghatározza az előadás formavilágát, a hangszerek, ha kell, harangoznak, vonyítanak, fűrészelnek és visítanak: hol a muzsika illusztrálja a cselekményt, hol a dialógus egészíti ki a zenét. Jól működik a díszlet és a jelmez is. A stilizált, ferdén süllyedő, zsúptetős tanyasi ház, a guruló mini gémeskút, mini kertajtó, a vágyálmok háztáji tárgya, a piros Suzuki Swift, a túlméretezett kerti törpék, a pirosfehér réklik, a pliszírozott csikósgatya, a piros-fehér cifraszűrök, vérszínű bőrmellények. A lavórba folyik a ketchupvér, a színészek kilószám tömik magukba a véres hurkát, pörcöt és tokaszalonnát, fürdenek a törkölyben.
Csak az nem világos, mi végre az egész? Szatirikus népi komédiát látunk, amely a vidéki magyar rögvalóságot karikírozza? Fösvény és lelketlen gazdák bárkit és bármit eladnak a piros Suzukiért, miközben röfögnek-böfögnek, vedelnek és ropják a csárdást halálig? A Nemzeti Színház ber kei ben tényleg ez a kép él a mai magyar vidékről? Vagy népi farce-ról van szó, mint a középkori moralitásjátékokban, ahol disznóvágás és gyilkosság csak ürügy a bűn és az emberi lélek vizsgálatához? Esetleg a magyarellenességéről ismert szlovák politikus, Ján Slota rendelte az előadást, hogy javuljon a "Magyarország-image"?
Ember legyen a talpán, aki megfejti a rendező szándékát. Mert az hagyján, hogy a bíró (Orth Péter) kolbásszal erőszakolja meg a lányokat, és pálinkát "vizel" a fejükre, hagyján az is, hogy a disznó belsőségeit a nézők elé dobják (bár nem tudom, mióta van hat szíve egy szegény cocának), s a mai színházi divaton edződött néző már azon sem háborodhat fel a jobboldaliság vádja nélkül, hogy a helybéli kántor (Makranczi Zalán) megerőszakolja a szolgalegényt. De miért kell ehhez a kántort papi ruhába öltöztetni? Kit akar provokálni a rendező? Mi végre forog a színpadon a felemelt ujjú Krisztus- szobor? Lelkiismeret? Mint a döglött disznó (Stork Natasa) - a közterület-felügyelők sárga-fehér mellényében - fel-alá bolyongó szelleme?
A legjobban akkor járunk, ha az előadást stílusparódiának fogjuk fel. Ezt teszik a profi színészek is. A Gazda (Gazsó György) és felesége (Molnár Piroska) népszínmű-paródiát ad elő, hibátlanul. Az előadás műfaja (felnőtt mese énekbeszédre) náluk a legkevésbé zavaró, tánc- és énektudásuk átsegíti őket az egyre sutább rendezői ötleteken. Hasonlóképpen jár el a két Komámasszony (Mészáros Piroska és Gerlits Réka), nem szólva a hatalom korrupt, álszent, állatias (turcsi malacorrúra maszkírozott) képviselőiről. A két Vándorló (Herczeg Tamás és Szőcs Artur) bábszínházbeli mesejátékot játszanak, Lázár Kati (Öregasszony) tehetsége pedig úgy nehezedik rá az előadásra, mintha Tóth Ede népszínművébe egy elszánt dramaturg beleírta volna Strindberg dialógusait.
A fő kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan. Mit akar az előadással a rendező? Mi az "üzenet"? Gyanítható, hogy semmi. Egyszerűen botrányt akart. Telt házat. Szeme előtt Emir Kusturica, Pintér Béla, Mundruczó Kornél, Jiří Menzel példája lebegett. Ne legyünk hát igazságtalanok. Ismerjük el, hogy Dömötör rendezése tehetséges és eredeti. A baj csak az, hogy ami tehetséges benne, az nem eredeti. És ami eredeti, az nem tehetséges.
