Áááááááááá! - ásította el magát hangosan egy monoklit viselő, szmokingos fiatalember 1907. március 10-én este a Teréz körúti (a mai Művész mozi helyén lévő) Bonbonniere mulató nézőterén. Az életében első alkalommal a színpadon ülő, novellájából remegő hangon felolvasó és annak kéziratát idegesen gyűrögető fiatal szerzőt, Nagy Endrét szinte letaglózta a közönség hangos nevetése. Ezt meg kell torolni! - horgadt fel a büszkeség a színháztörténeti legendárium szerint a felolvasást csak a pénzért vállaló íróban, és a színpad szélére lépve egyenest a monoklis arcába kiáltotta: "Hát jó, elhagyom a novellát! Helyette egy kis mesét mondok el a vadszamárról." Egy királyról szólt a mese, aki úgy hitte: övé a világ legtökéletesebb állatkertje. Egy német tudós azonban kétségbe vonta ezt, hiszen, mint mondta, az állatkertből hiányzik a vadszamár. Nosza, adta ki a parancsot a király, be kell szerezni azt a vadszamarat, ám az alattvalók sehol sem bukkantak a nyomára. Végül a tudós előállott egy mentő ötlettel, fejezte be a belemelegedett Nagy: "Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, és ültessétek a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul." A közönség tombolt. A monoklis ordítva ásított újra, de csak még jobban röhögtek: "Aha! Ordít már megint a vadszamár!"
Ezt a jelenetet - melyet Nagy Endre A kabaré regénye című, 1935-ben megjelent memoárjában mesélt el - a színháztörténészek az idén 100 éves magyar kabaré születésének pillanataként jegyzik.
A sikerreceptet imitálók és az ellenkabarékat indítók "olyan ötleteket lestek el Nagy Endrétől, amelyek mind a mai napig hatnak" - emeli ki az igazi újdonságot Bános Tibor színháztörténész. A színpadi ötleteivel évtizedeken át sziporkázó kabarettista további különlegessége volt az a képessége - emelik ki színház- és irodalomtörténészek -, hogy közönségével mindig el tudta fogadtatni az emelkedettebb irodalom becsempészését a szórakoztatóiparba.
A(z) Gyulai Várszínház előadása
Hozzászólások