Benedek Dániel, Dér Mária, Dunai Csenge, Helvaci Ersan Dávid, Herczegh Péter, Horváth Júlianna, Klement Szabolcs, Kónya Renáta, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szabó Nikolett, Szép Domán, Ticz Andás, Varga Bori
A "búsképű lovag" nagyon mai figura. Talán furcsán hangzik ez, hiszen a lovagregények világába visszarévedő alak sokak számára inkább tűnhet az anakronizmus, az idejétmúltság szimbólumának. Én ezt másként látom. Kétféle életérzés jellemzi életünket - én legalábbis így élem meg ezt a kort, amiben létezem. Az egyik életérzést Csehov írta meg száz éve a Cseresznyéskertben: azt érezzük, hogy vágják körülöttünk a talán sosemvolt paradicsomkertünket, amelyből egy boldog jövőt reméltünk sarjadni. Jó esetben észrevesszük, hogy ez folyik körülöttünk, mégis tétlenek vagyunk... Ám ha az ember körülnéz - és elég csak a közvetlen környezetét figyelnie -, a "donkihótizmus" megannyi gyönyörű megnyilvánulását is látja. Embereket, akik nekifeszülnek a lehetetlennek is, mert arra vannak ítélve, hogy cselekedjenek. Belső, titkos erő hajtja őket, mert tenni, használni akarnak. Cervantes regényalakja, Don Quijote a végtelenségig, a nevetségességig ragaszkodik egy régen leírt értékrendhez, és nekimegy a "szélmalmoknak", vagyis a korának...
Ugyanakkor Don Quijote "művész" is, sőt: "színész", hiszen sosem volt alakokból egy valóságosat hoz létre, a búsképű lovagét, és a végletekig, a nevetségességig azonosul a szerepével... Szánandó, nevetséges figura? Én inkább azt mondom: irigylésre méltóan erős igazság birtokosa. /Vidnyánszky Attila, rendező/
A(z) Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások