„Don Juan, a sevillai szédelgő” – így hallunk először erről a titokzatos, későbbi korokban már-már démonikussá stilizált alakról, a „nők megrontójáról”, a kalandorról és cinikus gazemberről, szívek és női testek tolvajáról, a hódítóról és simlis csalóról. Don Juan útját dús erotika, megrontott, tisztességes nők, jóravaló, de becsapott polgárok, tönkretett életek szegélyezik. Amerre jár, nyomában büszkeségükben megtiport apák, megcsalt férjek dühös indulata, tönkretett lányok, asszonyok zokogása zeng.

Moliére azonban nem lenne Moliére, ha ehhez a legendás botrányhős figurához is nem a maga kritikus, ironikus módján nyúlna. Don Juan alakján és történetén keresztül Moliére társadalmi röntgenképet készít. Kérkedő szemtelenségével, féktelen gátlástalanságával Don Juan a kor álszentségét és felületességét, hazug értékeit leplezi le. Apa és Fiú, Úr és Szolga, Férj és Feleség kapcsolatában a cinizmusra cinizmussal, a hazugságra hazugsággal, az álszentségre álszentséggel válaszol. Érti és beszéli a kor és az emberek nyelvét, feltépi a rideg társadalmi formákat és szembesíti a szereplőket saját gyarlóságaikkal. Öntörvényű alak, a szabadság vándora. Bukása szükségszerű.

A(z) Pécsi Nemzeti Színház előadása