világ teljes díszben, de annyira idegen, annyira más, hogy nem tudja, mihez kezdjen vele. Valamiféle kilátástalanság, az alkalmazkodóképességünk reménytelensége ez? Hogy sose fogunk tudni azon logika szerint szerveződni, ahogyan a nyugati civilizáció?
Kelet és Nyugat drámai találkozásának történelmi dimenzióját éljük megint. Rettenetesen izgat a kérdés: lehetséges-e, hogy a magunk igazát jobban átvigyük, hogy legalább valamit megértsen belőle a nyugati világ? Vagy az lenne a dolgunk, hogy még inkább magunkra kényszerítsük az ő gondolkodásmódjukat, a létezésük logikáját, azzal áltatva magunkat, hogy ez az egyetlen esélyünk a túlélésre? Mintha hoztunk volna valamit magunkkal, amit végérvényesen el akarunk nyomni, el akarunk pusztítani. De biztos, hogy ez a helyes út?" Vidnyánszky Attila, rendező, a színpadi veerzió készítője
Bánffy Miklós, a polihisztor erdélyi gróf (aki korának egyik legkiválóbb államférfija, rendezője, képzőművésze is volt) 1912-es, Attila halálát feldolgozó darabjáról így írt Tamási Áron: "Ahogy olvasom a "Nagy Úr"-at, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ."
A(z) Csokonai Színház előadása
Hozzászólások