Ezt a csodálatos érzést kellett próbálnom megragadni, ezért elkezdtem dolgozni Yumiko-val és Raphaellel a teremben - mindketten olyan táncosok, akikkel évek óta közeli munkakapcsolatban állunk -, és olyan mozdulatsorokat állítottunk össze, melyek ezt kifejezik. Az elején két embert látunk, még függetlenül és egyedül, akik egy időben és azonos módon ismerkednek önmagukkal, de mégis különbözőek. Máshol tartanak és eltérő személyiségek. Nincsenek tisztában azzal, hogy mi vár rájuk a sarkon. Először elmennek egymás mellett, nem vesznek tudomást egymásról. Amikor a két ember együtt kezd táncolni - olyan ez, mintha előre ugranánk az időben, és kimaradt volna nekünk az első találkozás pillanata - rögtön egy intim együttlétben találjuk őket. Abban a pillanatban, amikor feloldódnak egymásban, és csak legfontosabb érzéseik törnek felszínre. Kölcsönös vonzalmukból megszületik a csoda. Olyan részleteket mutatnak meg az "élet nagy kirakós játékából", melyek által a néző számára felsejlik a kép egésze, azaz a szerelemmel beteljesült élet. Végül a szerelem most is elmúlik. Az egyik elhagyja a másikat, és a rejtély úgy zárul le, hogy a távozó elkezd hátrafelé futni, és csak rója a köröket, annak metaforájaként, hogy a keresés folytatódik, ahogy minden nap felkel a nap, de egyúttal az elvesztett szerelem is felejthetetlen marad."
A(z) Magyar Állami Operaház előadása
Hozzászólások