Apja elszegényedett nemes hajóstiszt volt, aki saját cselédlányát vette feleségül, így Strindberg gyermekkora riasztónak bizonyult. 1867-72 között az Uppsalai Egyetem hallgatója volt, de bölcsésztanulmányait félbehagyta. Ezután néptanítóként, távirászként, házitanítóként dolgozott, majd színinövendék lett. 1874-82 között a Stockholmi Királyi Könyvtárban dolgozott, s közben írt. Strindberg életében főleg irodalmi műveket írt, de fotós, festő, kémikus is "próbált lenni", utóbbi az ún. Inferno-krízis alatt, erről szól naplója, az Inferno (1897). Ez választóvonal Strindberg naturalista - önéletrajzi regények, darabok - és expresszionista korszaka közt. Strindberget elsősorban mint nőgyűlölőt ismerik, azonban nem gyűlölte annyira a nőket, mint állította. Háromszor nősült meg! Mindannyiszor beleszeretett az eszményképbe, amit a nőről kialakított, de miután összeházasodtak, hamar összevesztek, Strindberg hisztériával, mosdatlansággal (egész életében irtózott a mocsoktól), leszbikussággal kezdte gyanúsítani a feleségét. Aztán elváltak.
Első sikeres darabja a Mäster Olof (Olof mester, 1872), Olaus Petri svéd reformátor életéről szól. Ezt követi két nagy naturalista tragédiája, Az apa (Fadren, 1887), Julie kisasszony (Fröken Julie, 1888).

1883-89 között Párizsban, majd Svájcban élt. A Julie kisasszony a Tizenegy egyfelvonásos ciklus (1888-94) része, leghíresebbek közülük: Hitelezők (Fordringsägare, 1888), A kötelék (Bandet, 1894). Gyorsan megírta önéletrajzi regénysorozata, az Egy lélek fejlődése első négy részét is: A cseléd fia, A forrongás évei, A vörös szobában, A szerző.

1891-96 között újra külföldön tartózkodott, Párizsban. Másodszor is megházasodott, Frieda Uhl-t vette el, de próbálkozása ismét kudarcba fulladt. A válás utáni nyomor és elhatalmasodó üldözési mániája válságba sodorták. Akut pszichózisban szenvedett. Betegségére a magyarázatot régi misztikusokban (Emanuel Swedenborgban például), hindu és buddhista teológusokban kereste. Ebben az időben aranyat akart csinálni, növénytani könyveket írt. Állapotára a megoldást Swedenborgban találta meg: Isten kereste őt, de ő túl gőgös volt, és nem akarta, hogy megtalálja. Ebben az időszakban sokat írt (Inferno, Legendák; 1897). De drámát egyet se.

1898-ban hazatért külföldről, s ezután a svéd fővárosban élt. Az Inferno-élmény után megtért; ez a választóvonal drámaírói pályáján. Ezután számos drámája a "vezeklés gesztusa" (Robert Brustein) lesz. Példaképei ezután a szimbolista drámaírók lesznek, mint pl. Maeterlinck. Egyik-másik drámájában még most is közel áll a naturalizmushoz: Haláltánc (Dödsdansen, 1900). Történelmi drámái közül a Gustav Vasa és a XIV. Erik (mindkettő 1899) és a Krisztina királynő (1901) emelkedik ki; a környezet és a mellékalakok is korhűek. Későbbi drámái, Engelbrekt, XII. Károly (mindkettő 1901), és a III. Gustav (1902) csak igazán a címszereplőkről szólnak. Erre a korszakban sok mesejátékot is ír: Húsvét (Pask, 1900) stb.

1901-04 között ismét házasságot kötött, párja Harriet Bosse volt, de harmadik kapcsolata is kudarcba fulladt. 1907-ben kamaraszínházat alakított a fővárosban, Intima Teatern néven. Utolsó éveit magányosan töltötte.