A konzervatív hagyományok és az értelmetlen vietnami háború ellen lázong az amerikai ifjúság a hatvanas évek második felében. Simon, a Columbia egyetem evezős csapatának tagja szinte akaratlanul sodródik az eseményekbe: nem tud szabadulni a szép Linda varázsa alól, aki egyszerre testesíti meg számára a szerelmet és az örök lázadást. A lányt követve a szerelmes ifjú is az események középpontjába kerül. A hatóságok nem nézik jó szemmel a lázongást, a fiatalok ellen bevetik a Nemzeti Gárdát. A megmozdulás véres erőszakba torkollik.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Hozzászólások
10/10
Atyavilág
2023 jan. 29. - 18:20:29
10/10
Amikor a kisvárosi (akkor kb. 50 ezer lakos) egyetlen mozijának tábláin 1971-ben megjelent a plakát "Blutige Erdbeeren" felirattal, fogalmunk sem volt mi ez. De bementünk, és úgy jöttünk ki, hogy újból bementünk, többször is, de nem sokáig játszották. Ez ugyanis az egykori Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) történt, és fel nem tudtuk fogni, hogyan engedhettek meg akkoriban ott egy ilyen lázító nyugati filmet (utólag látva, ez kb. olyan döntés lehetett, mintha az NDK-ban játszották volna az 1984-es Top Secret-et, ami azért talán a legbrutálisabb paródiája az NDK-érának).
Ráadásul, ha minden igaz, az Eper és vért előbb játszották ott, mint itthon, pedig a két rendszer szabadságában volt árnyalatnyi különbség.
Lényeg: a film pont azt fejezte ki, amit mi akkoriban, egyetemistaként, éreztünk és tartottunk a világról. És ezért belénk is égett. Azórta persze számtalanszor megnéztük - a bevezető zene ma is a csengőhangom. Lehet fanyalogni rajta, de ennek nem az a lényege, hogy jelölték-e bármilyen nemzetközi díjra, hanem az, hogy a szereplők mi magunk voltunk, és ez kitörölhetetlen emlék (amit titokban ma is vissza visszasóvárgunk).
Tehát helyesen: megpróbálja manipulálni. Valamikor 40 éve láttam a filmet, a zenéjét kazettáról jól ismerem. Elhatároztam, hogy felfrissítem a filmről az élményemet, kár volt. A Lennon dal még rendben volt, de a Che Guevara képről és az egész bohóckodásról a seattle-i négerhiszti és a mai campusokon dívó PC és cancel culture jutott eszembe. Az utolsó fél órát már átpörgettem.
Már sohasem fogom újra megnézni. Képtelenség, hogy ugyan azt a hatást érje el, mint amikor először láttam. Engem csak a hajam miatt zaklattak, nem voltak erőszakos afférjaim. Ezek a korszakos kultuszfilmek és a rockzene csak és kizárólag anyám miatt nem határozta meg végérvényesen az életemet – mondjuk nem is bocsátottam meg neki soha a jófiúságom.
A siker titka nem mindig a profizmus, sõt.. Néha megmagyarázhatatlan, hogy egy "amatõr" mûvészeti alkotás miért talál hamarabb utat a közönséghez, mint egy jól megcsinált, "vérprofi" alkotás. Vajon mi volt a titka a hatvanas években a Beatles "fésületlen" zenéjének, hogy sokkszerûen maga alá gyûrte a kor "profi" táncmuzsikáját. Talán a lázadás ? Talán a hitelesség ? Az õszinteség ? Vagy mindezek együtt ? Ki tudná megmondani. És igaz az is, hogy a piackonformmá válás, egyben az igazi mûvészet halála is. Persze én elfogult vagyok, mert ez a film az én generációm krédója ugyanúgy mint az "Easy rider" vagy a Beatles és a Stones zenéje. és a példákat még tudnám sorolni. De gustibus, non est disputandum.
Talán azért nem, mert a könyv gyenge, az operatõri munka szörnyû, a rendezés meg amatõr. De azért én örülök, hogy van akinek tetszik. Nézze sokat. Én soha többet.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások