Kapcsold ki a telefonod és tedd félre! Csendesedj el! Csak akkor beszélj, ha feltétlenül szükséges! Étkezések közben egyáltalán ne beszélj! Figyeld meg a rágásod! Figyeld meg a nyelésed! Figyeld meg a légzésed! Figyeld meg a tested! Ülj le! Ülj le, és ne csinálj semmit! Mi az a semmi? Mi az a valami? Zsolt háromszor hét napig ült, és nem csinált semmit. Aztán ott is maradt a semmi közepén egyedül. Majd lassan elkezdtek köré gyűlni az emberek. Azóta is jönnek. Van, aki kíváncsiságból érkezik, van, aki a megváltást keresi, van, aki menekül, és van, aki csak azért jön, hogy végre megérkezzen. Tarnóczi Jakab alkotócsapatának új ősbemutatója, a Radical Relax kilenc ember egy hetes elvonulás-történetét meséli el, melynek utolsó órájában a nézők is résztvevővé válhatnak. Zsolt: Két szerzetes az udvaron vitatkozott. Az egyik azt mondta: A zászló mozog. A másik azt mondta: A szél mozog. Véletlenül arra járt Eno, a hatodik pátriárka. Azt mondta nekik: - Nem a zászló, nem a szél - az értelem mozog! Alíz: Igen? Zsolt: Igen! Mit gondolsz? Mi mozog? Alíz: Ebből következtetéseket fogsz levonni? Zsolt: Mi mozog? Csend Alíz: Mindegy. Zene: LEVIMATEVideó: Kovács Bálint, Nagy Réka, Török Marcell Asszisztens: Molnár Dóra
(Shall We Dance?) A színdarab alapjául szolgáló filmforgatókönyv szerzője: Masayuki SuoAz Altamira Picture „Shall We Dance?" című filmje alapjánEredeti ötlet, forgatókönyv és rendezés: Masayuki Suo Szerető feleség, sikeres karrier, anyagi biztonság. Richardnak tökéletes az élete... csaknem. És mégis –vagy épp ezért – valami hiányzik a munkahelyre való a mindennapi ingázáson és a családi életen túl.Mígnem egy szép napon, hazafelé tartva a vonatablakból észrevesz egy titokzatosan vonzó, fiatal nőt,aki a „Miss Betsy tánciskolája” neon fölötti ablakból néz el valahová a messziségbe... A pillantás rabul ejti a férfit. Legyőzve félénkségét, beiratkozik a tánciskolába...A filmtörténet kultikus darabja a világon először a Játékszínben kerül színpadra. Társastánc koreográfus: Molnár Andrea Továbbá: könyvelők, táncosok, utasok
Einstein és Chaplin. A Nobel-díjas fizikus és a filmsztár. A tudomány és a művészet két csillaga. Összeköti őket a függetlenségük, emberségük és a humor is, amiben Einstein sem maradt el Chaplintől. Mindketten kivándoroltak az Egyesült Államokba, amely először a befogadó arcát mutatta feléjük, később mindkettőjüknek szembesülniük kellett választott hazájuk másik arcával is. Baráti viszonyt ápoltak. 1931-ben, a Nagyvárosi fények Los Angeles-i premierjére Chaplin díszvendégül hívta Einsteint, amit ő el is fogadott. Chaplin volt az egyetlen ember, akit Einstein meg akart ismerni Hollywoodból. Einstein egyébként úgy szimpatizált Chaplinnel, hogy addig semelyik filmjét sem látta. Őt inkább a fényrészecskék izgatták a mozi vetítőjében is. Találkozásukat nemrég a Nobel-díj Bizottság is felelevenítette, közzé téve kettejük legendás (állítólagos) párbeszédét. Einstein: „Amit a legjobban csodálok az ön művészetében, az az egyetemesség. Egyetlen szót sem mond, mégis az egész világ megérti önt.” Chaplin: „Igaz. De az ön dicsősége még nagyobb. Az egész világ csodálja annak ellenére, hogy semmit nem értenek abból, amit mond.” Modern idők, A diktátor, A párizsi nő... Chaplin filmjeinek egyszerűsége csupán látszat: a 20. század nagy traumáit vetítik előre. Mindketten megélték ezeket. A történelem világhíres szereplőiként és tanúiként mélyen foglalkoztatta őket az események hatása embertársaikra. Többször találkoztak, de nem igazán olyan körülmények között, amelyek kedveztek volna a mély beszélgetéseknek közöttük. Valós találkozásaikat egészítette ki elképzelt párbeszédekkel Olivier Dutaillis francia író, mintha Chaplin és Einstein a 20. századból üzennének a 21. századnak. A francia kritikusok méltatták a darabot. A Le Figaro így fogalmazott: „Csúcstalálkozás. Ész és humor. Figyelemre méltó értelmezés.” Szerző: Olivier Dutaillis
Egyszer élünk. Sőt, van, aki még egyszer se. Hiába van ingyenjegye 80 évnyi hullámvasútra, a sínek széléről nézi. Egyszer élünk. De az hány különböző élet? Hányszor lomtalanítjuk az eddigi dolgainkat, tudásunkat, barátainkat, szerelmeinket? Negyven év házasság, az valójában hány házasság? És ha olyan rövid ez az élet, miért nem merünk igazán örülni? Ha meg nem örülünk, miért akarunk sokáig élni? És egyáltalán számítunk valamit? Mi marad belőlünk? Mi marad belőlem? Talán csak ez az est. De lehet, hogy pont ez nem marad meg, úgyhogy érdemes addig megnézni, amíg még van. Most.