.

.

Ezekrõl a linkekrõl jutott eszembe a következõ. A cikkek egy részét direkt elolvastam, csak azért, hogy belinkelhessem - egy részüket meg nem is olvastam, csak a linket nyomtam be, merthogy "már nem is idegesítem vele magamat". És azt gondolom, hogy bárki, aki lazán továbblapozott és nem nézte meg a linkeket, hasonlóan gondolkozik - már nem is idegesíti vele magát. És milyen jól teszi. Ez szerintem egy nagyon fontos hozzáállás. Miért? Mert az ember akkor szokott erre gondolni, akkor hagyja figyelmen kívül a rémhíreket, amikor el van foglalva a saját dolgaival, problémájával, épp arra összpontosít. És nem vevõ a külvilág információira. De ha épp nem foglal le a saját célom megvalósítása és csak téblábolok, akkor sokkal könnyebben megtöltöm az agyamat a külvilág szörnyûségeivel. És aztán persze ezek a hírek elkezdenek vonzani olyan célok felé, amik nem is az én saját céljaim! Amikhez az égvilágon semmi közöm sincs!
Mondok erre egy jó példát, hogy érthetõ legyen a különbség. Mondjuk, elmegyünk túrázni egy napra. Reggeltõl estig semmi más célunk nincs, mint eljutni A pontból B-be, és legyõzni az útközben felmerülõ akadályokat, a meredek hegyoldalakat, a csúszós lejtõket, megtalálni a jelzéseket, kikerülni a pocsolyákat, megszabadulni a kullancsoktól és így tovább. Egész nap csakis erre a célra összpontosítunk, és már útközben is jó (mert mi választottuk), meg a célba beérni is jó (mert mi választottuk). Elfáradni is jó és pihenni is jó, mert mi választottuk. És hû de jó kikapcsolódni a világ nyüzsgésébõl, a fárasztó hírekbõl, nem figyelni arra, hogy aznap épp milyen baltás gyilkost engedtek szabadon etc. Az egész út öröm – mert kitûztünk egy célt és meg is valósítottuk a célt. Mi saját magunk, nem más írta elõ. http://www.youtube.com/watch?v=fKTCLnJ4IBM Valójában így kellene élni az egész életet, ennek a mintájára. A problémák ott kezdõdnek, amikor nincsenek saját céljaink. A kósza vágyak (pl. de jó lenne megnyerni a lottó öttalálatost) nem célok. És az sem saját cél, amikor rabszolgaként gürizünk MÁSOK céljai érdekében.
(Hogy megkérdezd: - Élet mi végre kérlek,
Hogy annyira keményen meneteltél,
Engem mint birka lelegeltél,
Tisztellek, küzdesz, meg minden,
Csak valld be nekem, hogy nincsen
Szükséged immáron másra,
Csak a kezedben a dáma párra,
Hogy megemeld ismét a tétet,
Nyerjél még egy pár évet,
Csinálj még egy pár dolgot,
Amit valaki fontosnak mondott!
Kispál: Dal teázáshoz http://www.youtube.com/watch?v=ny564KpZirg)
Ha nincsenek saját céljaink, nagyon könnyen felhasználhatóakká válunk mások céljai számára. A Példabeszédek könyve ezt írja: http://www.biblia.hu/biblia_k/k_20_7.htm Nyilvánvaló, ha valaki épp a célja felé tart, és tudja, hová igyekszik, az sokkal nehezebben leszólítható, mint az, aki csak õgyeleg. Ha a fenti sztorit elvonatkoztatom a konkrét részletektõl, akkor a következõt jelenti – ha valaki a céltalan lõdörgés közben belevonzódik valaki más céljaiba, akkor eleinte észre sem veszi, hogy az nem is az õ célja. Aztán egy idõ után már kiszállni sem tud (vagy csak keservesen), mert addigra csapdába esett.
Nos, nézzük – nekem vajon mennyire személyes célom az, hogy csatába álljak és harcoljak különbözõ politikai erõkkel? Hát semennyire, ez már csak azért is biztos, mert egy ilyen célban nincs semmiféle ÉPÍTÕ szándék, csak ROMBOLÓ. Így az én szellemi, mentális és fizikai energiám arra menne el, hogy leromboljak vele egy politikai hatalmat. És miért? Ha mondjuk lerombolnám, mi lenne helyette? Kinek a kezébe fog kerülni a hatalom? Az mindegy, nem is számít, csak hajrá, romboljunk?
De ha mondjuk azt tûzöm ki célul, hogy megtanulok röplabdázni, fejest ugrani, kötni stb – abban mennyire akadályoz a kormányzat? Sehogy, vagy csak kevéssé. És ki fog örülni a célok elérésének – a kormányzat vagy én?
De tegyük fel, olyan személyes célt tûztem ki magam elé, aminek elérésében akadályoz a kormányzat. (Mondjuk mert nem tudom kifizetni a tandíjat az egyetemen, adósságcsapdába keveredtem, a válság miatt nincsenek megrendelõim stb). Akkor ki segít rajtam? Ha olyan bajban vagyok, amit a kormányzat okozott, akkor két választásom van – az egyik, hogy feladom a célomat, és várom, hogy az az akadály, ami elém került, valami módon elháruljon. Amíg el nem hárul, nem csinálok semmit, maximum abba ölöm az energiámat, hogy "csapatokat gyûjtök" a kormányzat ellen. De tehetek másképp is. Kereshetek kreatív megoldásokat, amikkel elháríthatom az utamba került akadályokat, vagy választhatok más célokat is.
Ez hasonló ahhoz, mintha kirándulás közben beleesnék egy sziklahasadékba, a kezemre zuhanna a szikla, és nem tudnám kihúzni. Akkor választhatom azt, hogy passzívan várom, hogy jöjjön valaki, aki kiszabadít – és ha nem, akkor mindenkit elátkozok, amiért nem segít rajtam -; és választhatom azt is, hogy kreatív megoldásokat keresek a probléma elhárítására. Vagy mondjuk mielõtt elindulok kirándulni, vihar kerekedik – akkor választhatom azt, hogy addig szidom az idõjárást, amíg olyanná nem válik, amilyennek szeretném; vagy választhatom azt, hogy kitalálok a kirándulás helyett valami más programot és ugyanúgy jól érzem magam.
Lehet, hogy a példáim túl gagyinak tûnnek, mégis van bennük egy általánosan felhasználható tanulság. Az ugyanis, hogy ha megoldok egy problémát, akkor némi tapasztalatra teszek szert a problémamegoldás terén. Legközelebb könnyebben fog menni, egy másik probléma esetében is (legfeljebb azért nem tûnik fel nekem, hogy könnyebb lett megtalálni a megoldást, mert a következõ probléma nehezebb az elõzõnél). De minden egyes cél elérése, minden egyes probléma megoldása olyan lelki rutinnal ajándékoz meg, amit bármilyen helyzetben fel tudok használni. A legfontosabb tanulság, amihez a problémamegoldás hozzászoktat, az az, hogy ha el akarok érni egy célt, akkor a célra kell irányítanom a tekintetemet, arra kell koncentrálnom az erõmet, és NEM MÁSRA! Ha a saját dolgomra koncentrálok, a megoldáshoz jutok közelebb. Ha nem a saját céljaimat követem, akkor sokkal könnyebben veszek el olyan problémákban, amik nem tartoznak rám és amiket nincs erõm megoldani.
Erre írok még egy kirándulós példát – a Másfélmillió lépés eredeti változatában az alkotók végigjárták az országos kék túrát, és közben teljes mértékben arra koncentráltak, vagyis a túrára és mindarra, amit útközben láttak, hallottak, tapasztaltak. Bayer Zsolt ennek a sorozatnak a remake-jében NEM JÁRTA VÉGIG az utat – ezért aztán ahelyett, hogy arra koncentrált volna, hogy ott valójában mit lehet látni, tapasztalni, rengeteg politikai sületlenséget összehordott, folyton azon jajveszékelve, hogy micsoda rettenetes és megoldhatatlan problémák vannak itt, szörnyû, borzasztó, elképesztõ, gyalázatos, krucifix.
Az eredeti sorozatban arra koncentráltak, ami VAN – Bayer Zsolt arra koncentrált, ami NINCS. És miért is? Mert õ valójában NEM TETTE MEG azt az utat, amirõl filmet csinált. Nem lett róla igazán bensõséges tapasztalata. DE egészen pontosan nem is az útról van itt szó – hanem a problémák megoldásáról, a felmerülõ akadályok leküzdésérõl nem lett tapasztalata. És ez az egész életére vonatkozik…
Ellenpéldaképp nézzük mondjuk Borbás Marcsit, aki állandóan az országot járja, most éppen az õrségi gyümölcsökrõl láttam vele videót: http://www.youtube.com/watch?v=TOrfBx09PjQ
Meglehetõsen feltûnõ, hogy Borbás Marcsi folyton mosolyog, folyton jókedvû, folyton az értéket, a pozitívumot veszi észre, vagy legalábbis arra koncentrál, ami jó, és nem csap hisztérikus litániát amiatt, hogy mi rossz és mi tûrhetetlen, és mit kell azonnal megváltoztatni és kiket kéne agyoncsapni stb. Bayer Zsolt viszont csak a rosszat veszi észre – az õ mûsoraiból az nem nagyon derül ki, hogy ezen a világon lennének értékes, szép, jó dolgok is. Folyton rosszkedvû, és folyton azon problémázik, hogy kik miben hibások, miért lehet õket vádolni és kiknek mit kéne csinálniuk. Borbás Marcsi nem arról beszél, hogy másoknak mit kéne csinálnia. Érdekes….
Azt tudom, hogy Borbás Marcsi gyerekkorában nagyon súlyosan beteg volt, rettenetesen sok ideig volt kórházban, és majdnem meghalt. Nyilván nem ez az egyetlen oka annak, hogy megtanult örülni az életnek, megtanulta tisztelni és elfogadni az embereket és a világot maga körül, és nem akarja az emberiséget maga alá gyûrni. De valamilyen módon mégiscsak ez az oka – mert a betegsége miatt Borbás Marcsi megtanulta, hogy a SAJÁT CÉLJAI ELÉRÉSÉRE összpontosítson, és ne azon agonizáljon, amit nem képes megoldani és aminek a megoldása nem is rá tartozik.

Adam, ezeket neked "válogattam": http://nol.hu/lap/mo/20120920-zsiros_falatok_fidesz-kozelieknek
http://barikad.hu/angyan_engem_is_atvertek_a_kajaszoi_igazsagbeszed_ii_resz-20120912
http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=0&AID=0&Direkt=104081
http://kuruc.info/r/34/100955/#ixzz26Ipclf7C - ezt kimoderálják, de a címe izgalmas: Idõsotthonban élõ nagymama és Orbán Ráhel udvarlója is hatalmas földeket kapott - Ángyán döbbenetes számai
És egy cikk, ami a politika legsötétebb mélységeihez vezet: http://borsonline.hu/20120919_varatlan_fordulta_a_tanczos_ugy_kapcsan (Mármint a feketemágiás gyilkosságokhoz, amikor a hatalom megszerzése érdekében hasznosítják szûzlányok vérét. A körmendi ügy idõpontja 1998. ápr. 1. és ehhez nem kérek kommentet, mert nem vagyok hülye).

Köszi, majd elolvasom (talán). Meg talán ezt is http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=zgfumag&pid=90081&blog_cim=%20A%20Monsanto%20c%E9g%20gyomirt%F3ja de ebbõl az elsõ két mondat is bõven elég: "A kutatás bebizonyította, a Monsanto NK603 számú GMO kukoricája (glifozát ellenálló), a Monsanto cég Roundup nevû, glifozát hatóanyagú gyomirtója és a kettõ együtt és külön-külön is rákot okozott a kísérleti patkányoknál hosszú távú etetés során. Fontos, hogy a glifozát szintje nem volt magasabb, mint annak az USA-ban ivóvízben engedélyezett szintje!" Tehát itt is minden rossz, de az usa mintha kezdene úgy mûködni, mint egy halálgyár.