Bár az ikonikus szám már a Bon Jovi második #1 kislemeze volt a tengerentúlon, akkor talán még ők sem gondolták, hogy karrierjük legfontosabb dalát dobták piacra 1986. október 31-én.
Az 1983-ban alakult Bon Jovi a világ egyik legismertebb és legsikeresebb zenekara, pályafutásuk során több mint 130 millió lemezük talált gazdára, 2018-ban pedig még a Rock and Roll Hall of Fame halhatatlanjai közé is beiktatták őket. Azonban abban, hogy mindez megtörténhetett, kulcsszerepet játszott egy dal, ami nélkül talán a New Jersey-i csapat is csupán egy lenne a ’80-as évek szebb napokat látott rockbandái közül.
Ugyan a zenekar első két albuma mérsékelten sikeresnek számított, hiszen mindkettő elérte az 500 ezer eladott példány után járó aranylemez minősítést, a banda által hőn áhított igazi mainstream áttörés még váratott magára. Amikor 1986 elején stúdióba vonultak, hogy elkészítsék harmadik, Slippery When Wet című anyagukat, tudták, hogy ez talán az utolsó lehetőségük, hogy kitörjenek a másodvonalból és felhelyezzék magukat a nagyok térképére.
Kiadójuk ehhez hívta segítségül a korábban a KISS I Was Made for Lovin’ You című slágerét is jegyző külső dalszerzőt, Desmond Childot, hogy hozzátegye azt a bizonyos pluszt a csapat dalaihoz, amivel ez sikerülhet is nekik. Jon Bon Jovi énekes és Richie Sambora gitáros először utóbbi szülői házában találkoztak Childdal és a kis New Jersey épület alagsorában még aznap meg is született a You Give Love a Bad Name című klasszikus, ami végül a készülő album első kislemezre másolt tétele lett. A terv pedig működött, hiszen a szám óriási sikert aratott és egészen az amerikai slágerlista éléig repítette a fotogén, MTV-barát zenekart.
Nagy volt tehát a nyomás a bandán és kiadójukon, hogy jól válasszák ki a következő single-t, mert ha rosszul döntenek, fennáll az esélye, hogy a banda csak egy újabb egyslágeres csoda marad a tiszavirágéletű sztárocskák hosszú sorában. A választás végül Bon Jovi, Sambora és Child következő szerzeményére, a Livin’ on a Prayer című dalra esett, azonban ez kicsit sem volt törvényszerű, sőt, nem sokon múlt, hogy a dal egyáltalán felkerült az albumra.
Jon Bon Jovi ugyanis eleinte nem nagyon volt elájulva a számtól és Richie Samborának kellett meggyőznie arról, hogy egyáltalán rögzítsék a Slippery When Wet című korong stúdiómunkálatai során.
“Emlékszem, a demó feléneklése után mondtam Richie-nek, hogy nem rossz ez a dal, talán egy filmzene albumra rá is tehetnénk. Erre ő rám nézett és azt mondta, hogy egy idióta vagyok, mert ez baromi jó. De egyszerűen nem tudtam, hogy merre tart a dolog. Persze, akkor még nem volt benne a ma már jól ismert basszusmenet, úgyhogy inkább úgy hangzott, mint egy The Clash-szám.”
Child így idézi fel a történteket:
“Jon valamiért úgy érezte, a dal nem passzol bele abba a stadion rockos koncepcióba, amit irányvonalként kijelöltek maguknak. Viszont a szám annyira jó volt, hogy Richie-vel szó szerint térden állva könyörögtünk neki, hogy vegyék fel végleges formában is.”
Így is tettek, sőt, még következő kislemezként is ezt a dalt dobták piacra, ami végül a lehető legjobb döntésnek bizonyult, a szám ugyanis megismételte elődje bravúrját, így
a Bon Jovi lett az első hard rock banda, akik egymás után két dalukkal is vezetni tudták a Billboard 100-as mezőnyét.
De mi volt a hatalmas siker titka? Jon Bon Jovi szerint az, hogy a szám:
„Semmihez sem hasonlított. A Runaway, de még a You Give Love a Bad Name is emlékeztetett más dalokra, amik akkoriban szóltak a rádióban. A Livin’ on a Prayer azonban semmire sem. Úgyhogy azt gondoltam: oké, ez tényleg más, de attól ez még egy rockdal, ugye? Ezek lennénk mi?”
A szám egyedi hangzásában az ezer közül felismerhető basszustéma mellett Richie Sambora talkbox, azaz szájgitár játéka is nagy szerepet játszott. A talkbox egy olyan effekt egység, amelynek segítségével a zenész a saját artikulációjával, azaz szája mozgásával módosíthatja egy hangszer, jelen esetben a gitár hangját. A ’70-es években a korszak nagy sztárja, Peter Frampton tette széles körben ismertté a szerkezetet, azonban néhány évvel később a szájgitár népszerűsége megcsappant és teljesen eltűnt a pop- és rockzenéből. A Livin’ on a Prayernek köszönhetően azonban egy teljesen új generáció találkozott a furcsa műszer hangjával, ami így aztán igazi újdonságnak hatott az MTV fiatal közönsége számára.
A siker másik oka a dal szövegében és témájában keresendő, amivel a szerzők szerint mindenki - különösen a napról napra élő, keményen dolgozó fiatalság - azonosulni tudott. A munkásosztálybeli szerelmespár, Tommy és Gina mindennapi küzdelmeit elmesélő szám Desmond Child szerint ráadásul részben önéletrajzi ihletésű, ugyanis a sorokat többek közt ő és egykori barátnője inspirálták.
A szövegben ugyanis eredetileg egy Johnny és Gina nevű páros szerepelt, hiszen a fiatalkorában taxisként dolgozó Child annak idején John Charles Barrett néven látta meg a napvilágot, énekesnő barátnője, Maria Vidal pedig mellékállásban pincérnőként vállalt munkát egy étteremben, ahol a munkatársai és főnöke az olasz szexszimbólummal, Lollobrigidával való hasonlóság miatt Ginának szólították. Jon Bon Jovi azonban úgy érezte, furcsa lenne, ha ő maga egy Johnny nevű fiúról énekelne, vagy esetleg bárki azt hinné, hogy róla szól a dal, ezért a férfi karakter nevét végül Tommyra változtatták.
De egy másik inspiráció is a való életből érkezett, ugyanis a gitárját zálogházba adó, rocksztár álmait feladó Tommy karakterét Jon egyik barátjának története ihlette, aki - habár a gimi ígéretes tehetsége volt – le kellett mondjon arról, hogy ünnepelt baseball játékos lehessen, mivel barátnője teherbe esett, így a fiú kénytelen volt gyári munkásként elhelyezkedni, hogy el tudja tartani újdonsült családját.
Tommy és Gina karaktere egyébként később több alkalommal is visszatért a zenekar dalaiban az évek során: először az 1988-ban megjelent New Jersey című album Born to Be My Baby című slágerében, amiben ugyan nem lettek nevesítve, a szövegében elmesélt történet a Livin’ on a Prayer egyenes ágú folytatásaként is felfogható. 2000-ben azonban nem csak, hogy név szerint lettek említve, de még arcot is társíthattunk hozzájuk, amikor az It’s My Life című visszatérő himnuszuk videoklipjében egy 21. századi kiadásban végre megismerhettük őket.
Vagyis míg a ’80-as évek legtöbb hard rock bandája a bulizásról vagy a csajozásról énekelt, addig a Bon Jovi a frontemberük legnagyobb idolja, a szintén New Jersey-ből származó Bruce Springsteen nyomdokain haladva az egyszerű embert szólította meg a Livin’ on a Prayeren keresztül.
A hatás pedig nem maradt el: a szám négy héten át tanyázott az amerikai slágerlista élén az 1987-es esztendő során, amivel - holtversenyben George Michael Faith című klasszikusával - az év legsikeresebb dala lett az Egyesült Államokban. Tette mindezt úgy, hogy közben a keményebb zenékre vevő közönség körében is népszerű maradt, hiszen egyaránt vezetni tudta az amerikai és az angol rock listákat is.
De a szám sikere nem csupán helyezésekben mérhető, hiszen
hatása a mai napig érezhető és újabb és újabb generációkkal rezonál szerte a világon.
1989-ben, miután Jon és Richie a Wanted Dead or Alive című dallal egybefűzve, két szál akusztikus gitárral előadták az MTV Video Music Awards-gálán, a lecsupaszított verzió arra sarkallta a zenecsatorna vezetőit, hogy létrehozzák a ma már ikonikussá vált Unplugged című sorozatukat.
Egy hasonlóan letisztult verzióban 1994-ben stúdióban is rögzítették a dalt, ami a Crossroad - The Best of Bon Jovi című válogatáslemezük amerikai kiadásán, illetve az "Always" című kislemezen is helyet kapott Prayer '94 címmel.
A szeptember 11-i terrortámadások után szintén akusztikus formában adták elő a számot az America: A Tribute to Heroes című emlékműsorban, ahol a dal optimista szövege egy egész nemzet számára hordozott pozitív, reményteljes üzenetet a legnagyobb tragédia kellős közepén.
Akárcsak a koronavírus-járvány idején, amikor egy chicagói lakóház szomszédsága szórakoztatta egymást azzal a karantén időszak alatt, hogy ablakaikból, erkélyeikről együtt énekelték a számot, ezzel egy kis mosolyt csalva egymás arcára az embert próbáló bezártság során.
Arról nem is beszélve, hogy napjaink legnagyobb sztárjai, Rihanna vagy Taylor Swift is elénekelték már a dalt Jon Bon Jovi társaságában, utóbbihoz pedig még Vilmos herceg is csatlakozott egy nem mindennapi előadás erejéig, egy általa szervezett jótékonysági rendezvényen.
Az egyik legviccesebb performansz pedig kétségtelenül egy Jeremy Fry nevű sráchoz köthető, aki egy 2009-es Boston Celtics kosármeccs szünetében került teljes extázisba a hangszóróból megszólaló dal hallatán, a hihetetlen mozdulatokat lejtő és közben a nézőkkel pacsizó fiú pedig valódi internetes mémmé vált, amikor 4 évvel később az esetről készült videó egyszer csak vírusként kezdett terjedni az interneten. A felvétel olyan figyelmet irányított a dalra, hogy a videónak köszönhetően a szám 26 év után ismét visszakerült az amerikai Top 40-be és egészen a 25. helyig verekedte magát.
A Livin' on a Prayer tehát nem csupán meghatározta a ’80-as éveket és túlélte a grunge pusztítását, de minden zenei trend felett állva a mai napig generációk sorának himnusza maradt,
megváltoztatva milliók - köztük e cikk szerzőjének - életét. Jon Bon Jovi egyedül azt bánja, hogy a dal végére betették azt a bizonyos hihetetlen magasságba történő modulálást, ami elmondása szerint:
„35 éve minden egyes este megkeseríti az életem. De fiatal voltam és ostoba. 24 évesen ugyan miért is gondoltam volna, hogy a mai napig énekelni fogom.”