Az osztrákok eljutottak Hollywoodba! A Severin Fiala és Veronika Franz rendezőpáros előző munkája, a Jó éjt, anyu! (2014) a maga bizarr alapkoncepciójával olyan masszív fesztiválsiker lett, hogy a páros komoly felkérést kapott az álomgyárba - bár filmjük hivatalosan amerikai-brit-kanadai koprodukció -, ők pedig biztosra mentek, és vitték az első sikerük formuláját. Mert mitől volt olyan bizarr annak a filmnek az alapkoncepciója? Attól, hogy adott volt két gyerek a maguk élénk fantáziájával, összezárva egy anyafigurával a világtól elzárva, és egy, elvileg teljesen ártalmatlan helyzetben lassan úrrá lesz mindenkin a paranoia. Erről szól az HBO-n futó Téli menedék (2019) is, lényegében.

Erősen kezdünk. Anyuka (Alicia Silverstone) áthozza a két gyereket, a kicsit nagyobb Aidant (Jaeden Martell) és húgát, Miát (Lia McHugh) apukához (Richard Armitage, akire ránézve nem is gondolnánk, hogy ő volt Tölgypajzsos Throrin a Hobbit trilógiában). Érződik, hogy már nincsenek együtt, apuka pedig közli anyukával, hogy meg kéne sürgetni a válást, mert újraházasodna. Anyuka bemegy a nappaliba, iszik egy korty vörösbort, majd elővesz egy pisztolyt, és fejbe lövi magát, olyan természetességgel, mintha a száját rúzsozná ki. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogyan éreznek a gyerekek az új „anyu”, a Grace nevű fiatal lány (Riley Keough) iránt, akiről hamarosan azt is kiderítik, hogy 12 évesen ő volt egy szekta rituális tömeges öngyilkosságának egyetlen túlélője, ráadásul az apja volt a gyülekezet vezetője. Ezek után érdekes döntés apuka részéről, hogy a karácsonyt a család a világtól és minden mástól távoli erdei házában ünnepelné, majd munkaügyben lelép pár napra, mondván, legalább jól megismerik egymást a lány és a gyerekek.

A dolgok természetesen nem mennek jól, de mindent megváltoztat a tény, hogy a következő reggel arra ébrednek, hogy se villany, se áram, se térerő, ráadásul minden élelem és személyes holmijuk eltűnt – beleértve Grace szorongáselleni gyógyszerét. És innen kezdenek eldurvulni a dolgok, ahogy a lány lába alól kifut a talaj, miközben nem tudja már, mi az, amit képzel vagy álmodik, vagy ami a múltból kísérti, és mi a valós, és mivel mi többnyire az ő nézőpontját követjük, mi sem tudjuk mindezt elválasztani egymástól. A csapdába kényszerült lány és a két gyerek pedig kénytelen összefogni, de minden annyira szétesik, hogy lehet, már túl késő félretenniük a személyes sérelmeiket.

Bár horrorként is hirdetik, természetesen pszichothrillerről van szó, és egy pszichothriller csak akkor működik igazán, ha adott két összetevő, a megfelelő hangulat és az okos történet. Nincs kellemetlenebb dolog a világon egy magát okosnak gondoló, de buta pszichothrillernél – na jó, kismillió kellemetlenebb dolog van, de biztos értik, mire gondolok. A Téli menedék okos film, ami nem támaszkodik olcsó trükkökre vagy túlságosan csavaros sztorira, hanem zsigerileg hat, és megfontolt lépésenként építi fel a szorongást. Ehhez jókora adag keresztény szimbólum jár, és nagyon okos szerkezet, amiben a tartalom és a képi megjelenítés – a görög Thimios Bakatakis elképesztő munkát végez vezető operatőrként – kéz a kézben jár, amihez még amolyan ziccerként egy babaház is jár, ahol párhuzamosan, kicsiben is láthatjuk a történéseket. Riley Keough pedig nagyon sokban emlékeztet a nagyon fiatal Sharon Stone-ra, csak sokkal érzékenyebb, kifinomultabb kiadásban, mellé pedig megkapjuk Jaeden Martellt, az Az (2017) gyerekszínészét, aki ugyan nem lett sokkal nagyobb, de egy másik oldalát mutathatja be, és az is izgalmas.

Persze az okos filmeknek rendszerint van egy gyenge pontja: nem mindig szerethetők, mert bizonyos távolságot tartanak mind a saját karaktereiktől, mind a nézőktől, és a Téli menedéknek is ez a gyengesége. Nem szeretjük meg a szereplőket, úgy nézünk rájuk, mint valami furcsa kísérlet alanyaira.

Értékelés: 7/10