Szerencsére ma már egyre kevesebbet használják, de egy időben még a rajzfilmek alá is kevertek előre felvett nevetést.
Az amerikai sitcomok zömmel egy helyszínen játszódnak, általában egy lakás meghatározott helyiségében, és az egészben van valami színpadiasság. Nem véletlenül: ezeket ugyanis élő közönség előtt vették fel, akik jókat nevetgéltek a poénokon, ám hamar kiderült, hogy ez olykor inkább belerondít a műsorba. Hiszen a közönség zsizseg, más-más poén vicces a tagjainak, így elég kaotikus tud lenni a nézők reakciója. Ennek orvoslására találták ki a konzervnevetést.
Magát a kifejezést a közmegegyezés szerint Charley Douglass találta ki 1950-ben. Eleinte csak akkor vágta a felvétel alá az előre rögzített nevetést (vagy más, a jelenethez illő reakciót), ha egy-egy poénra a közönség nem úgy reagált, ahogy arra az alkotók számítottak. Később már akkor is használták, ha netán túl sokat nevettek egy-egy poénon, megakasztva ezzel a színészek játékát, egyúttal növelve az epizód játékidejét. Douglass idővel megépítette a Laff Boxnak nevezett, írógéphez hasonlatos szerkentyűt, aminek gombjai különböző nevetéseket, illetve tapsvihart szólaltattak meg. A történészek szerint ezek zömmel a The Red Skelton Show szöveg nélküli jelenetei alól lettek kiválogatva.
Az alánevetésről úgy vélték, hogy ha a tévéképernyő előtt ülő néző nevetést hall egy-egy tréfás jelenetnél, akkor azt még viccesebbnek fogja érezni, így az írók és a producerek borítékolhatják, hogy a nézők nevetni fognak. Csakhogy már az ötvenes években is többen megkérdőjelezték ennek hatékonyságát, hiszen az előre felvett nevetésekkel nem fejezhettek ki komplexebb reakciókat, így hiteltelenné vált. David Niven szerint a konzervnevetés használatával a sorozatok alkotói egyszerűen lenézték a tévénézőket. A producerek között is akadt olyan, aki utálta ezt a megoldást, de szükségesnek érezte a használatát.
1965-ben a Hogan hősei című sitcom megpróbált ettől elszakadni, de készítettek egy alánevetős változatot is – utóbbi lett sikeresebb, így a Laff Box maradt. Az évtizedben szinte minden vígjátéksorozat alánevetéssel ment, még a Flintstone és a Jetson család is, ami abszurd, hiszen egy rajzfilmet képtelenség közönség előtt felvenni. A Muppet Show a maga bravúros módján kifigurázta a konzervnevetést, ugyanis a műsorban bábokból állt a közönség.
A konzervnevetéstől való megszabadulás jegyében a hetvenes években készültek közönség előtt rögzített sitcomok, ez azonban nem úgy nézett ki, ahogy elképzelnénk. Egy-egy félórás epizód felvétele órákig tartott, és a nézők egy idő után érthetően fáradni kezdtek, így nevetésük is fásulttá, megjátszottá vált.
A kilencvenes évektől szerencsére kezdtek elszakadni a konzervnevetés használatától, de még ma is akadnak olyan sitcomok, amelyekben továbbra is megmondják a nézőnek, hol nevessenek. Hogy melyiket sugározzák ilyen formátumban, leginkább a kívánt célközönségen múlik – Ricky Gervais A hivatalja például például nem a Jóbarátok átlagközönségének szól, fura is lenne konzervnevetéssel, nem is működne, hiszen épp a kínos csöndeken van a hangsúly.
(Források: The Conversation, BBC)
