Minden idők egyik legikonikusabb magyar vígjátékának főszereplője majdnem Haumann Péter lett, legtöbbet idézett mondata pedig egy kényszermegoldásból született.
1. Az egyik legismertebb, legnépszerűbb vígjátékunk, a Régi idők focija (1973) a nagyszerű író, Mándy Iván tíz évvel korábbi, A pálya szélén című regényéből készült, ami viszont Mándy egy még korábbi, Tribünök árnyéka (Magyarok, 1948/5.) című elbeszélése alapján íródott. Az író a film forgatókönyvén is dolgozott Bíró Zsuzsa és Tóth Zsuzsa dramaturg társaságában.
2. Kevésbé ismert, de Mándy eredetileg sportközvetítőként dolgozott, de saját bevallása szerint is rossz sportújságíró volt, mert ha vidékre ment tudósítani, mindig utolsónak ért a postára, s addigra a többiek már lefoglalták a telefonvonalakat, így rendre lekéste a lapzártát, aminek az lett a vége, hogy menesztették. Egy anekdota szerint amikor egy Phoebus-Gamma mérkőzésről kellett beszámolnia, végignézte a meccset, majd
feltárcsázta a szerkesztőséget, és azt mondta: négy-három! majd lecsapta a kagylót.
Csak azt nem mondta, ki nyert – igaz, ilyenkor rendszerint a hazai csapat eredménye szerepel elsőként. A focit viszont imádta és értette, bármikor felmondta akármelyik csapat egész névsorát, sőt a felállását, és ezt a szeretetét írta bele regényébe, majd a film forgatókönyvébe.
3. Nem sok hiányzott hozzá, hogy Haumann Péter kapja Minarik Ede szerepét – igaz, Sándor Pál rendező eredetileg is Garas Dezsőt nézte ki magának. Csakhogy, amikor megkereste a legendás Olimpia Bárban, Garas közölte vele, hogy éppen egy sorozatot forgat, „részenként 12 ezerért” – de azért megkérdezte, Sándor mennyit adna. Ő 18 ezret ajánlott, amivel felkeltette Garas érdeklődését, de ha nem ért rá, hát nem ért rá.
Ezek után több színésszel készültek próbafelvételek, köztük Haumann Péterrel, aki alkalmasnak tűnt a feladatra.
Csakhogy közben Garas sorozata leállt, ő pedig megkereste a rendezőt, hogy vállalná a szerepet - Sándor Pál kicsit kérette magát, majd tényleg Garasra osztotta Minarik Ede, a mosodás ma már legendás szerepét.
4. Sándor Pál saját magának is adott egy kisebb feladatot. Ő az a férfi, aki rögtön a főcím után jelenik meg, és azt súgja Minarik fülébe: „A Csabagyöngye nem az Arsenal."
5. Vicces, hogy az 1923-ban játszódó történet hűen tükrözi mindazt, ami ma, több mint száz évvel később történik a profi foci világában. Merthogy hősünk legnagyobb vágya, hogy csapatát, a Csabagyöngyét feljuttassa az első ligába, csakhogy nem tudja felvenni a versenyt a tehetős mecénásokkal, akik a konkurensek mögött állnak. Hogy versenyben maradhasson, a csapatnak el kell adnia legjobb játékosait, akiket a nagy riválisok vásárolnak fel. Az utolsó nagy csalódás akkor éri Minarikot, amikor kapusát, Vallayt (Vogt Károly) is elcsábítják tőle.
6. A film jelentős része a kőbányai szeméttelepen készült – a regényben Külső-Józsefváros szerepel -, szanálásra szánt házaktól körülvéve, és a telep közepén állították fel a futballpályát. A bontások később sok gondot okoztak -
volt, hogy kiválasztottak egy épületet, ám mire kivonult a stáb, már nem volt meg.
A háttérben látszódó kémények egy gyárhoz tartoznak, az operatőr Ragályinak annyira megtetszett az épület, hogy megmutatta Gazdag Gyulának, és itt forgatták a Bástasétány 74-et.
7. A képi megoldások, úgyis mint szöveges inzertek, lassítások és gyorsítások, a burleszkbe illő gegek és a színészi játék stílusa mind a klasszikus némafilmeket idézik. Sándor Pál az edzések mozgását egy régi filmből kölcsönözte, aminek a címe Tornárok, figyelem!
8. A gyorsított felvételek nem csak stilisztikai hatást képviseltek, de egy kényszermegoldást is lepleztek. A produkció mindössze 20 ezer méter nyersanyagot kapott, erre kellett leforgatni a filmet, de ez a végére elfogyott, ezért maradék anyagra, ún. resztlire dolgoztak, és muszáj volt spórolniuk. Ezt úgy oldották meg, hogy a felgyorsítással dupla annyit forgathattak – lényegében kevesebb filmkockát használtak fel. Ez eredetileg nem volt a terv része, de hamar kiderült, hogy nagyszerűen illett a film stílusához.
9. A kapus Vallay nőjét, a vajas kenyeres lányt nem más alakítja, mint Szabó Ildikó, későbbi filmrendező, becenevén Szabó Zazi. A szerepre eredetileg valaki mást választottak, de az illető két nappal a forgatás előtt eltörte a lábát, így Sándor Pál rendező végül Szabó Ildikót kérte fel, akit a Bohóc a falon (1968) forgatásáról már ismert.
10. Más, későbbi rendező is szerepelt a filmben. A gyorslábú Bikácsit Ferenczi Gábor játszotta, aki később filmrendező lett, majd az ELTE és a MOME tanára. Ács Jánost, a később legendás színházi rendezőt 24 évesen Színes, a jobbösszekötő szerepében láthattuk.
11. A lakoma Minarik Edénél, ami tortacsatába torkollik, az egyik legnehezebben felvett rész volt, amire Sándor Pál így emlékezett vissza. "Mindig elolvadtak a torták, ezért cérnával kötözték össze őket, de az sem segített. Egy beállításban akartam felvenni az egészet, de mindig elolvadt a torta. Le kellett állni a háromnegyedénél, és úgy oldottam meg, hogy kitaláltam, hogy a Garas menjen ki a díszletből. Kértem a Zsuzsát (Tóth Zsuzsa dramaturgot), hogy írjon neki egy mondatot, amit egy foncsorozott tükörben elmond közeliben, hogy közben ki tudják cserélni a tortákat. Zsuzsa tíz perc múlva jött a mondattal: legyen az, hogy “Kell egy csapat!”, mire a Garas mondta, hogy hadd mondja úgy, hogy “Mert kell egy csapat, kell”. Mondtam Dezsőke, mondjad úgy nyugodtan."
12. A film, ami elnyerte a Filmkritikusok Díját és a Teheráni Nemzetközi Filmfesztivál különdíját, 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.