Mándy Iván

Mándy Iván: A karperec
Sovány, sárga arca szinte elveszett a fekete kendõben. Csontos kezével szelte a kenyeret. Vékony kis karéjt az ügyvédnek, aztán a feleségének. Eltolta magától a kenyeret. Villájával a fõzelékben turkált.
Az ügyvéd – kövér, simahajú ember - fogta a cipót és nyugodtan szelt egy hatalmas karéjt.
Az öreg zsidó nõ lecsapta a villát.
- Mit csinálsz? – károgta. – Nem elég a kenyér? Ebben a rossz világban?! Megesztek, egészen megesztek….
- Nem bírom anyádat, - mondta az ügyvéd halkan. – Olyan, mint egy fekete holló. Az embernek elmegy az étvágya.
Az asszony a vállát vonta. – Mit csináljunk vele?
Az anya fogatlan száját félig eltátva, bizalmatlanul pislogott rájuk. Nem hallotta, mit beszélnek, de sejtette, hogy róla van szó. – Hangosabban! – rikácsolta. – Mit suttogtok?!
- Nem lehetne szegényházba rakni? – folytatta az ügyvéd ugyanolyan halkan.
- Nem, nem. Mégis csak az anyám. Meg aztán mindent õ végez. Bevásárol, nagytakarításánál felügyel a cselédre. Képzeld, mennyi dolgom volna nélküle.
- Inkább tartanánk egy másik cselédet is. – Sóhajtott az ügyvéd. – No, miért? Olyan rossz az a szegényház? Minden vasárnap meglátogathatnád.
- Hogyne! Majd ez lesz az én vasárnapi programom.
- Akkor beküldöd a cselédet hozzá. Visz neki egy kis lekvárt, vagy valami mást. Csak már menne innen. Úgy spórol, hogy rémes. Ma sincs tészta.
- Tészta?! – kiabált az öreg nõ, aki az utolsó szót véletlenül meghallotta. – Nem megy olyan jól! Félre kell tenni minden garast! Fõzelék, meg épp elég… - Még dohogott valamit, aztán elhallgatott és a tányérja fölé görbedt.
Az asszony felkelt az asztaltól. Az urához ment, homlokon csókolta. – Megyek átöltözni. Benézek a Gerbeaudba.
- Mindjárt én is elmegyek. Semmi kedvem a nyanyával maradni.
Nyanya dühös, sunyi pillantása kísérte az asszonyt.
- Megy szórni a pénzt – morogta. – Majd aztán koldulhatok. Megennétek még a száraz kenyeret is.
- Hát persze, - bólintott az ügyvéd és egy újságot halászott elõ a zsebébõl.
Bentrõl éles sikítás, ajtócsapkodás hallatszott. A következõ percben megjelent az asszony. Egy hajfürt a homlokára lógott, egész testében reszketett, ahogy az ura elé vágta:
- Eltûnt az arany karperec! Az éjjeli szekrény fiókon volt és….
Az ügyvéd lecsapta az újságot. – Mondtam ugye, hogy máshová tedd! Na, gyere, meg kell, hogy legyen. Az ördög vigye el.
- Az arany….. az arany eltûnt?! – sipított a nyanya. – Biztosan a leány. – Feldöntötte székét. Kibotorkált a konyhába.
A cseléd hokedlin ült és a levesét kanalazta. Mikor az asszony belépett, fölemelte a fejét.
- Mi tetszik?
- Mi tetszik, te, te tolvaj! Hová tetted? A karperecet, az aranyat?!
- Én nem tettem sehova! – kiabált vissza a leány.
Felugrott. A szobájába akart szaladni, de az öreg eléje állt. Vékony fogpiszkáló ujjaival végigkutatta a leány ruháját.
- Gyere csak….
Elkapta a cseléd csuklóját. Maga után vonszolta a kisszobába.
- Most mondd meg, hol van?!
- Ereszen el! Nem vagyok lopós, tudja?!
A cseléd lihegett. Széles kipirult arcán egy könnycsepp szánkázott végig. Az ágyhoz rohant. Rávetette magát és sírt.
Nyanya fölrántotta a kis, barna szekrény ajtaját.
- Majd adok én neked! – lihegte. – Majd adok….
Kirámolta a holmikat. A felsõ polcról ledobált egy pár rendesen összehajtott réklit, színes szoknyát, harisnyát. Mindegyiket átkutatta. Arca némi szint kapott, orra megnyúlt, ajkára nyál ereszkedett le vékony fonálban. A szekrény aljáról nagy, kék dobozt vett elõ. Mindenféle levelek rózsaszínû, kék borítékban. Egy fénykép. Vigyorgó férfi, kobakján kissé félrecsapott soffõrsapkával. Az öreg nõ a leány felé hunyorított.
- Ez kell neked, mi? – morogta. A képet ledobta a földre.
A cseléd meg egy párnába fúrta a fejét és háta, válla reszketett. Valaki kaparászott a párnáján. Fölnézett. Az öregasszony állt elõtte.
- Fölkelni! Ezt is megnézem!
A leány fölkászálódott. Az orrát törölte. Nagyokat szipogott.
- Nálam ugyan keresheti!
Nyanya éppen a lepedõt rántotta föl. Hátrafordult.
- Eladtad, mi? – kérdezte suttogva. Gyors mozdulattal képen vágta a leányt. Tovább turkált a matracok között.
A cseléd arca elfehéredett. Kitámolygott a konyhába. Leült a hokedlire s nézett a levesébe, anélkül, hogy egy mozdulatot is tett volna. Pár perc múlva nyanya is megjelent.
- Kinek adta el? Legalább azt mondd meg?!
Az ügyvéd berobogott. Arcán boldog mosoly, kezében a karperec. – Itt van ni. Megtaláltuk. Mi van itt?
- Megvan? – sóhajtott nyanya.
A leány újra elbõgte magát.
- Csomagolok! Nem maradok ilyen helyen.
Berohant a szobájába. Az ügyvéd utána nyomult a karkötõvel.
- Ugyan már, ilyen gyerekségért….
Az öreg zsidóasszony sóhajtozva tipegett a konyhába. Tekintete a levesestálra tévedt. Az asztalhoz ment. Fogta a tányért, és nagyokat szuszogva a vízcsaphoz vitte. Gyors mozdulattal kiöntötte a leves felét. Vizet eresztett a helyébe. A tányért visszatette az asztalra. Alsó ajka fáradtan lefittyedt. Kezét melle elõtt sután lelógatva bevonult a szobájába.