Nem túl meglepő módon a Hugh Davidson – Larry Dorf – Rachel Ramras-triónak is feltűnt az, amiről mi is sokszor írtunk már itt a PORT.hu hasábjain. Miszerint a Holtodiglan farvizén új alműfaj alakult ki a női lélektani thriller vonalán: ezeknek az egytől egyig valamely sikerregény adaptációjaként készülő alkotásoknak az a további közös vonásuk, hogy

Gillian Flynn Holtodiglanjától (és a David Fincher által rendezett feldolgozástól) elszakadva azonban az a kissé ambivalens jelenség figyelhető meg, hogy az utóbbi években ez a szóban forgó alműfaj még tovább szűkült, és létrejött egy alalműfaj: azon könyvek, illetve belőlük készült adaptációk sora, amelyek a női lélektani vonalat kifejezetten Alfred Hitchcock Hátsó ablak című thrillerklasszikusával vegyítik (amely alkotás ugyan Cornell Woolrich amerikai író novelláján alapul, de a filmfeldolgozás ismertsége és népszerűsége folytán a kulcsfontosságú cselekményelemek egyértelműen a mozgóképes verzióból terjedtek el).

Az utóbbi alalműfajba tartozó két leghíresebb regény A lány a vonaton és a Nő az ablakban, amelyek közül az első, Paula Hawkins alkotása az, amely finomabban használja a saját gondjai elől álmodozásszerű „kukkolás”-ba menekülő főhősnő kulturális mémjét. Az egyébként férfi szerző (A.J. Finn) által írt Nő az ablakban eleve feltűnőbben építkezik sablonokból (a Holtodiglan-hagyomány és a Hátsó ablak-alaphelyzet mellett erősen támaszkodik a Tökéletes másolat című Sigourney Weaver-thrillerre is), megmenti viszont az az erő, ahogy a főhősnő belső világát és múltbeli súlyos traumáját ábrázolja.

Ahogy arról a filmváltozatról szóló kritikánkban mi is írtunk, ezt a meglehetősen hangsúlyos szálat az amúgy tehetséges alkotók (Joe Wright rendező és Tracy Letts forgatókönyvíró) viszont teljesen kigyomlálták, így a Nő az ablakban adaptációja a tucatthrillerek színvonalát súroló középszerbe süllyedt (sőt, sok szempontból inkább az alá). A Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban készítői pedig

a könnyű prédára mentek,

és annak ellenére, hogy mára milyen gazdaggá vált a szóban forgó alműfaj, kizárólag a sokkal szűkebb alalműfajt, azon belül is jórészt egyedül a(z egyébként végül szintén a Netflixen landoló) Nő az ablakbant parodizálták.

A film előzetesét megtekintve és a hosszú címet alapul véve attól lehetett tartani, hogy a Nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban azt a színvonalat lőtte be, mint a nem túl szép emlékű Ne légy barom, illetve a belőle sarjadzó Horrorra akadva-filmek (ha még emlékszünk, előbbi alkotásnak az volt a teljes címe, hogy Ne légy barom, míg iszod a dzsúszod a gettóban), azaz szellemes paródia helyett olcsó travesztiaként valósítják meg a kifigurázást (vagyis fogják a célpont elemeit, és megcsinálják ugyanazt, csak otromba megoldásokkal, színészileg pedig ripacskodva).

Bizakodásra adott okot a Nő a házban… főszereplőjének választott Kristen Bell, aki kiváló komika – a sorozatot viszont ő sem menti meg. Meglepő módon azonban a netflixes paródiával egyáltalán nem az a probléma, mint a Horrorra akadva-részekkel, hanem annak pont az ellenkezője. Az alkotók ugyanis fogták a kifigurázandó mű elemeit, és megcsinálták ugyanazt – olyan megoldásokkal, mintha nem paródiát akartak volna készíteni, hanem egy egyszerű, becsületes filmet.

Ha nem tudnánk előre, hogy a Nő a házban...-t paródiának szánták, nagyon kevés nyom utal arra, hogy tényleg az.

Teljesen olyan, mint egy darab a fent ismertetett alműfaj tagjai közül, csak a szokásosnál gagyibban és még kevesebb ötlettel megvalósítva.

Az ugyanis, hogy az alkotók pusztán megmutatják, milyen cselekményelemeket és sablonmegoldásokat használnak ezek a filmek, ráadásul nagyrészt ugyanúgy, ahogy a szóban forgó alkotásokban is művelik, még nem elég a paródiához. Ez csak egyszerű felsorolás, ha tetszik, filmkészítői katalógus, és önmagában még azon nézők számára sem vicces, akik betéve ismerik A lány a vonaton-klónokat.

Ilyen elem a Nő a házban...-ban nagyjából négy alkalommal bukkan fel a teljes cselekmény folyamán: a végtelen számú, soha el nem fogyó egyforma jénai edény, a szexjelenet a nyakba akadó pulcsival és egyéb vidám apróságokkal, a csekély értelmű karbantartó figurája és a végső megoldás a gyilkos személyével kapcsolatban az, ami szellemesnek mondható, és beillik paródiának; utóbbi különösen, mivel talán egyedüli fogásként valóban az eredeti mű csattanóját karikírozza. Mindez viszont fájdalmasan kevés egy nyolc részből álló széria esetében.

És itt érkeztünk el a sorozat másik, majdnem ugyanennyire hatalmas problémájához. Miszerint

túl hosszú.

A Nő a házban… 25 perces epizódokból áll, és van olyan rész, amelyben szó szerint nem történik semmi – vagy mondjuk maximum annyi, hogy átvezetnek a következő epizód eseményeihez, vagy felfednek egy olyan új információt, amit 5-10 percben is meg lehetett volna mutatni. Így még a fent említett poénok is elvesznek, hiszen mire egy-egy alkalommal előkerülnek, már belefulladtunk az unalomba, szóval nem dobnak fel különösebben. Az alkotás teljes játékideje közel 3 és félóra, amit játszi könnyedséggel le lehetett volna redukálni egy bő másfél-szűk kétórás nagyjátékfilmre.

Ráadásul a kiparodizált eredeti mű is nagyjátékfilm, ebben az (al)alműfajban nem készült még a köztudatba is beépült, fősodorbeli széria, így teljes tévút volt ennyire elnyújtani a Nő a házban...-t. A Netflix részéről nyilván a profitmaximalizálásra, azaz arra törekedtek, hogy még több ideig tartsák a nézőt a monitor előtt, többször kattintson, mint azt egy egyszerre végignézhető nagyfilm esetében tenné. Hát nagyjából ez lesz az eredmény, amikor nem alkotói invencióból, ihletből vagy frappáns ötletből, hanem kizárólag gazdasági szempontok alapján készítenek szellemi terméket. Nagy kár érte, mert a jelenség valóban fontos, és tényleg vannak szarvashibái.

Talán készül majd belőle egyszer egy valóban értő és vicces paródia is – de az valószínűleg nem a Netflixen.