Kívülállóként a bollywoodi filmekről – nem utolsósorban az olyan, a bollywoodi alkotások hatását mutató nyugati műveknek köszönhetően, mint a Moulin Rouge! vagy a Gettómilliomos, annyit tudhatunk, hogy színesek, zajosak, sokat énekelnek és táncolnak bennük, és hogy emiatt nagyon hosszúak (akár 3–4 órásak). Habár ma már nem jelent túl nagy kihívást hozzájutni egy-egy ilyen műhöz (ami miatt a bollywoodi mozinak egyre több a magyar rajongója), hivatalos platformokon minimális bollywoodi film jut csak el hozzánk, így nehéz volt ellenállni a kísértésnek, amikor a Netflixen csak egy kattintásnyi távolságra kerültünk egy ilyen alkotástól.

A lány a vonaton azonban nem egyszerűen bollywoodi film, hanem bollywoodi remake, amely kategória az utóbbi években kifejezetten hírhedté vált filmes körökben, hiszen a helyi filmkészítők gátlástalanul és abszolút jogellenesen nyúltak le minden hollywoodi filmet, ami megtetszett nekik – kihasználva, hogy az indiai filmipar olyan hatalmas (az évente gyártott filmek száma a kétezret közelíti), hogy az ottani moziknak nincs szükségük amerikai filmekre, és ugyan ez mostanában sokat változott, a legfrissebb adatok szerint még mindig csak 15 százalék körül van az indiai mozikban bemutatott hollywoodi alkotások aránya.

Amíg azonban a Kaante (az indiai Kutyaszorítóban), a Chachi 420 (az indiai Mrs. Doubtfire), a Sarker (az indiai A keresztapa), a Sangharsh (az indiai A bárányok hallgatnak) vagy a Hum Tum (az indiai Harry és Sally) esetében nem tüntették fel a stáblistán az eredeti művek forgatókönyvíróját, addig az új A lány a vonaton nem lopás, hanem hivatalos remake, ami elvileg Paula Hawkins 2015-ös regénye alapján készült. És azért csak elvileg, mert

sem a regényeredetihez, sem az amerikai filmhez. De ne szaladjunk ennyire előre!

Pont a napokban emlegettük, hogy Paula Hawkins A lány a vonatonja azokhoz az utóbbi szűk tíz évben elterjedt regényekhez sorakozik fel, amelyek egyszerre ásnak a női psziché mélyére, és tárnak fel – a legtöbbször egy-egy traumával párhuzamosan – valamilyen párkapcsolati problémát, miközben nem kevés primer izgalommal is szolgálnak. Gillian Flynn 2012-es, de csak a 2014-es filmverzió miatt híressé vált Holtodiglanjához hasonlóan A lány a vonaton is azt mutatja be, milyen személyiségtorzító hatásai lehetnek a tartós kapcsolatoknak.

Egy alkoholista nőt ismerhetünk meg benne, Rachelt, aki nem tud elszakadni volt férjétől, és miközben folyamatosan zaklatja őt és új családját, napi ingázásai során a vonatablakból elkezd leselkedni egy szimpatikus fiatal pár után (és itt találkozik a regényben a Holtodiglan a Hátsó ablakkal), majd ennek során egy bűntényre lesz figyelmes, amibe ő is alaposan belekeveredik. A könyvnek azonban Rachel mellett két másik mesélője is van (a volt férj új felesége és az a fiatal lány, aki után a főhősnő leselkedik), és hármójuk egyes szám, első személyben elmesélt sztorijából bontakozik ki a három nő tragikus és megrázó története.

A 2016-os, Emily Blunt főszereplésével készült hollywoodi filmváltozat egyedül Rachelre koncentrált: a két másik nőalak teljes mértékben háttérbe szorult, és csak annyiban maradtak érdekesek, amennyiben az abszolút főhőssé megtett Rachel sztorijához kapcsolódtak. És ezt a megoldást alkalmazza a mostani bollywoodi verzió is, így kijelenthető, hogy

Az indiai A lány a vonaton azonban – ahogy azt fentebb már említettük – utóbbitól is olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől (vagy hogy stílszerűek legyünk, mint Mumbai Los Angelestől).

Az új A lány a vonaton játékidejéből három perc sem telik el, és máris egy zenés-táncos betét közepén vagyunk, ami egy, a bollywoodi filmekben tipikusnak mondható eseményt, egy igazi indiai esküvőt mutat be. Ez a megoldás pedig amellett, hogy kvázi azonnal prezentálja a védjegyet, és elhelyezi a művet a bollywoodi alkotások sorában, filmnyelvileg nagyon fejlettnek bizonyul, mivel azt eredményezi, hogy – ahogy az alkotók továbbviszik a jelenetet – szavak nélkül,

pusztán a képek és a zene erejével ábrázolja,

hogy a főhősnő (itt Mira) összejön a férjével, és közös életet építenek (8 perc is eltelik a filmből úgy, hogy nem szólalnak meg, mégis nagyon sok mindent megtudunk róluk).

A későbbiekben nem kapunk több ilyen direkt zenés-táncos betétet, csupán dalbetéteket, amelyek azonban jóval hangsúlyosabbak, mint az európai vagy amerikai alkotások betétdalai, mivel a főhős láthatóan együtt él ilyenkor a zenével és annak szövegével (végig feliratozzák is ezeket), és a dalok mindig az aktuális történésekhez és lelkiállapothoz szolgálnak kiegészítésül. Az átlagos bollywoodi filmmel szemben azonban esetünkben nem nyújtják meg a cselekményt (filmünk játékideje csupán két óra), mivel közben nem gyönyörűen koreografált csoportos táncjeleneteket látunk, hanem ugyanúgy zajlik a cselekmény, mint az elején, amikor az alkotók szöveg nélkül meséltek.

Ezzel azonban a végére is értünk a film pozitívumainak, mert semmi más jó nem mondható el róla. A színészi játék bántóan túlzó, gyakran szinte komikus (a főszerepet hozó színésznő, Parineeti Chopra például úgy játssza az alkoholistát, hogy időnként rendkívül látványos mozdulatokkal a nyílt utcán előkap egy laposüveget, és jókorát húz belőle, a részeget pedig úgy mímeli, hogy feltűnően dülöngélve jár). Az alkotók ezenkívül valamiért nem találták elég izgalmasnak az eredeti pszichothrillert, és olyan szinten írták át a forgatókönyvet, hogy tényleg elég nehéz belőle ráismerni A lány a vonatonra.

Szinte csak az alapszituációt hagyták meg a férje által elhagyott alkoholista nőről és bizarr szokásáról, meg az általa felfedezett bűnügyről, de utána

Hogy akkor mindehhez mégis mi szükség volt Paula Hawkins regényére? Tartunk tőle, hogy az újra alkotói kizárólag hívószóként használták, hogy emiatt tömegek nézzék meg a filmjüket, aminek valójában vajmi kevés köze van A lány a vonatonhoz. Az indiai A lány a vonaton így végeredményben olyan, mint bármelyik ócska koppintás, és annak ellenére, hogy Bollywoodban készült, nem kultúrsokkot, csak sokkot okoz.