A múlt héten debütált Ne higgy a szemének! című sorozat azonnal a Netflix legnézettebb műsorai köré került a magyar nézők körében: az első helyen nyitott, és még mindig tartja magát a TOP3-ban. Abszolút érthető módon.
A Ne higgy a szemének! a híres angol thrilleríró, Sarah Pinborough 2017-es, magyarul is olvasható bestsellerén alapul, ami azokhoz az utóbbi szűk tíz évben elterjedt regényekhez sorakozik fel, amelyek
A sort Gillian Flynn 2012-es Holtodiglanja nyitotta, majd jött A lány a vonaton (2015) és A víz mélyén (2017) Paula Hawkinstól, illetve a Nő az ablakban (A.J. Finn, 2018).
Aki még nem olvasta a Ne higgy a szemének! című könyvet, annak a sorozatverzió hatalmasat fog ütni, hiszen elképesztő csattanót tartogat a végére – nem is egyet. A széria után azonban érdemes próbát tenni a regénnyel is, mert sok mindenre jobban rávilágít – annak ellenére, hogy A Megtorló ötletgazdájaként, illetve a Hannibal és a Narcos forgatókönyvíró-producereként ismert Steve Lightfoot és csapata (köztük A korona két executive producerével, Andy Harriesszel és Suzanne Mackie-vel) szokatlanul hűséges adaptációt készített.
A Ne higgy a szemének! egy harmincas nőről szól (Simona Brown – Éjszakai szolgálat), akinek gyermekét egyedül nevelő anyaként minimális kilengés jut, ezért is dobja fel annyira, amikor a sors úgy hozza, hogy egy bárban megismerkedik egy jóképű, okos és vicces férfival – akiről másnap a munkahelyén kiderül, hogy az új főnöke (Tom Bateman /Gyilkosság az Orient expresszen/ csak a felszínen olyan, mintha egy egy tömbből lenne kifaragva, és csupán annyiból állna a játéka, hogy időnként felvakkant skót akcentussal. Valójában talán neki a legárnyaltabb az alakítása, olyan finom rezdülésekkel dolgozik) . Ez már eddig is elég váratlan fordulat, ám hősnőnk, Louise másnap szó szerint összefut egy nővel az utcán – aki pedig nem más, mint a férfi, David felesége, Adele (Eve Hewson – A sebész). És Louise hamarosan azon kapja magát, hogy egyszerre lesz a titkos szeretője a férjnek és közeli barátnője a feleségnek.
Ezt a pikáns szerelmi háromszöget az alkotók
szokatlanul sok szexjelenettel mesélik el
(a könyvhöz képest ez az egyik leglényegesebb változtatás: ott nem írtak le ilyen sokat), így a domináns férfi és a valamilyen szempontból alávetett nő párosa miatt eléggé adja magát A szürke ötven árnyalata-párhuzam – de a Ne higgy a szemének! olyan, mint A szürke ötven árnyalata, ha jó lenne. A szexjelenetek ugyan itt közel sem olyan explicitek, cserébe sokkal izgatóbbak. Azt viszont, hogy mindez hova fog kifutni, valószínűleg senki sem tudja még megsaccolni sem a nézők közül.
Azt ráadásul, hogy a főhős a házaspár mindkét tagjával összejön valamilyen módon, az alkotók egy kiváló montázsban mutatják meg, amelyben gyors egymásutánban vágják egymásra a két páros különféle tevékenységeit – így van, hogy szinte egybeolvad Louise szex közben fölülről mutatott arca és ugyanő, ahogy nem a szeretőjére, hanem a barátnőjére néz fel a konditeremben, ahogy az pakolja rá a súlyokat. A frappáns kis képsornak köszönhetően szinte az az érzésünk támad, mintha a főhősnőnek két viszonya lenne.
De épp ilyen jó vizuális megoldás, hogy
amikor a nő még egészen fiatalon egy elmegyógyintézet lakója volt (mivel ott fehér volt a kötelező viselet). Az őrült feleség motívuma elég hamar beidézi a Jane Eyre című Brontë-regényt (amit egyébként egyszer még meg is említenek a sorozatban), amit tovább erősít, hogy itt is van egy kulcsfontosságú tűzeset. Ám ezzel a párhuzammal sem járunk jó nyomon a cselekmény végkimenetelét illetően.
Habár az alkotók már 10–15 perc után sejtetik, hogy a szexi és romantikus viszony mellett sokkal sötétebb dolgok várnak ránk (Louise-nak ugyanis rémálmai vannak, és nyomasztó látomásait nekünk is megmutatják), ezt követően nagyon lassan csepegtetve kapjuk csak az újabb és újabb információkat – hogy az utolsó epizód aztán mindent a feje tetejére állítson. A nagy finálé történései
annyira felborítják az addig látottakat, mintha (és akkor maradjunk a már említett hasonlatnál) A szürke ötven árnyalata utolsó jelenetében egyszer csak földönkívüliek jelennének meg.
Egyáltalán nem kárhoztatjuk azokat a kritikusokat, akik úgy érezték, hogy ez a megoldás teljességgel a hajánál fogva lett előrángatva, és hogy az alkotók egyáltalán nem a szabályok szerint játszottak, mivel az addigi szerelmi dráma/thriller a végére egy másodperc alatt műfajt vált.
Az eredeti regény szerzőjének, Sarah Pinborough-nak egyébként kifejezetten a specialitása az olvasó tökéletes félrevezetése (lásd még: Halott vagy, Ha addig élek is), de a könyvet olvasva azért elég sok az árulkodó nyom és a gyanús elszólás, ami arra utal, hogy Adele tervez valamit. Ez a szériából teljesen kimaradt, de mentségére szól, hogy egyrészt még a regény célozgatásai ellenére is lehetetlenség kitalálni a végső (két) fordulatot, vagy akár csak számítani rá bármilyen szinten, másrészt a kötetben a két női karakter belső monológokban tárja elénk a történéseket, és szavakkal azért sokkal könnyebb sejtetni (ezt a sorozatverzió érthető módon nem vette át).
A nézőt így totális sokként érik a záró epizód történései, amit sokan talán olcsó fogásnak találnak (magát a megoldást pedig ostobának), de mi csak leborulni tudunk az előtt, aki képes volt kitalálni egy ilyen elképesztő csavart, amitől tényleg eldobjuk az agyunk. A cselekmény utolsó pillanatai pedig, amikor már rájöttünk az igazságra, olyan dermesztően gonoszak, hogy egy kellemetlen másodperc erejéig még a Mi című Jordan Peele-horror is megidéződik. De a sok hasonlat ellenére a Ne higgy a szemének! valójában nem emlékeztet semmi másra, amit korábban láttunk – próbáljunk meg örülni ennek az újdonságnak, ahelyett, hogy felháborodnánk rajta!
