Ha valaki egy pár évvel ezelőtt azzal állt volna elő, hogy a nézők dagadtra fogják sírni a szemüket a Bye Bye Bye vagy a SexyBack előadója csodálatosan átélt alakításán annak a fickónak a rendezésében, akit többek közt a Rövidzárlat-filmekből ismerhetünk, egy olyan forgatókönyvíró scriptjén, aki korábban csak két filmet írt, ezek közül az egyiket Paris Hiltonnak, valószínűleg körberöhögtük volna. Pedig most éppen ez történt.

Justin Timberlake eddig sem volt rossz színész (ahogy a főként színészként ismert Fisher Stevens is rendezett már korábban), csak vagy közepes filmben teljesített közepesen (Lopott idő, Barátság extrákkal), vagy pocsék filmekben sikerült kiemelkedően játszania (A káosz birodalma, Edison, Alpha Dog), vagy jó filmekben (Llewyn Davis világa, Social Network – A közösségi háló) alakíthatott nem túl jelentős mellékszerepeket.

Most egy olyan alkotásban kapott lehetőséget a bizonyításra, aminek sok eleme ismerős lehet máshonnan (például a szintén egy számkivetett férfi és egy problémás családi hátterű fiú kapcsolatáról mesélő Joe-ból), mégis vannak benne nemcsak hitelesen ábrázolt és előadott emberi érzelmek, amelyek skálája a szívderítően meghatótól a fájdalmasan szívfacsarón át a mélyen megrázóig terjed, de eredeti mozzanatok is.

Amitől a fiatalkori botlása miatt börtönbe került egykori sportoló drámája eredeti lesz,

az az, hogy az alkotók párba állítják egy 8 éves kisfiúval, akivel a legvalószínűtlenebb és a legszerethetőbb duót alkotják egyszerre. Történik ugyanis, hogy a címszereplő 12 év börtön után nagymamája louisianai otthonában kénytelen új életet kezdeni, ahol azzal szembesül, hogy a nagyika megengedte egy drogfüggő fiatal nőnek és a gyerekének, hogy lakókocsijukkal a kertjében parkoljanak.

Függősége miatt az anya gyakran hagyja magára a kisfiút, akire ilyenkor Palmer nagymamája vigyáz, így kénytelen-kelletlen a férfi is botcsinálta bébiszitterré lép elő, majd a körülmények csakhamar úgy hozzák, hogy hősünk huzamosabb ideig nem hivatalos, de egyedüli gondviselője lesz a gyereknek, Samnek. És csak most érkeztünk el az eredeti momentumhoz, a sztori szerint ugyanis a fiú nem egy átlagos, hétköznapi kisfiú.

Mivel még jóval a pubertás előtt áll, nem mondhatjuk rá, hogy transznemű vagy meleg, de annyi biztos, hogy Sam nem azonosul a születésekor kapott nemével, és már most nem hisz a hagyományos nemi szerepekben. A fiúk helyett jobban érzi magát a lányok társaságában, nagyon szeret babázni, csitt-csattal tűzi el a haját, kedvenc tévéműsorának tündérek a főhősei, és ő maga is tündérnek öltözik halloweenkor.

Mindez természetesen kiveri a biztosítékot a macsó amerikai focistánál – azt is mondhatnánk, hogy Palmer és Sam találkozása és egymásra találása frenetikus, ha nem oldották volna meg az alkotók sokkal finomabban a dolgot. Stevens és a forgatókönyvíró, Cheryl Guerriero

mert egyrészt lefegyverző viselkedésével őt is megvette kilóra, másrészt mert Samnek minden genderkonformista érvelésre van valami egyszerű, de nagyszerű riposztja („Ebben a műsorban a tündérek között egyáltalán nincsenek fiúk. Mit mond ez neked?” – teszi fel a kérdést Palmer. „Hogy én lehetek az első” – érkezik Sam válasza).

Ugyanez a visszafogottság jelenik meg a címszereplő múltjának ábrázolásában is. Az alkotók itt is kerülik a bombasztikusságot: a börtönévekről szinte semmit sem tudunk meg, és a Palmer által elkövetett bűnről is épp csak annyit, amennyi szükséges. Viszont

az egész film egyik legsokatmondóbb és legszívbemarkolóbb momentuma lesz az az apró mozdulat,

amikor a férfi az első éjszakát tölti a nagymamája házában, és az esti fogmosás után reflexből magával akarja vinni a szobájába a takarosan összehajtogatott kis törülközőt, a gondosan ráhelyezett fogkefével és fogkrémmel együtt.

S miközben Samnek és Palmernek az anya újbóli felbukkanása miatt egyre fordulatosabban, sőt viharosabban alakul a kapcsolata, addig a férfinak megvan a maga egyéni drámája is, mivel egykori elítéltként kisvárosi életet élni nem a világ legegyszerűbb feladata. És Justin Timberlake még a korábbi alakításait figyelembe véve is hatalmas meglepetést szerez a játékával, hiszen nemcsak a Samet hozó gyerekszínésszel alkot tökéletes párost, de egyéniben is helyén van minden egyes megszólalása, sőt minden egyes dühödt vagy épp elkeseredett pillantása is – pedig számos helyen bukhatna bele a dologba, de ő egyszerűen tökéletes.

Úgy látszik, negyvenévesen érett meg annak a férfinak a szerepére,

A Palmer mindezek miatt egyértelműen az év eleje legnagyobb meglepetése, és Timberlake-et egy jobb világban még Oscarra is jelölnék érte. Sajnos még esélyesként sem tartják számon, így egyszerűen csak örüljünk neki. Meg annak, hogy az alkotók felfedezték a film világának Ryder Allent, aki már most sokkal több cuki kisfiúnál, szóval hamarosan remélhetőleg sok hasonló produkcióban láthatjuk viszont.