Idén év elején bombaként robbant a hír, hogy Sophia Loren, olyan filmek sztárja, mint az Egy asszony meg a lánya, a Tegnap, ma, holnap, a Házasság olasz módra, A hongkongi grófnő, a Még zöldebb a szomszéd nője vagy a Kilenc, egy évtizednyi kihagyás után, 86 évesen visszatért a filmezéshez, méghozzá saját fia, Edoardo Ponti rendezésében.

A Romain Gary Előttem az élet című regénye alapján készült adaptáció azonban bőven rejteget értékeket magában a bombasztikus bulvártémán túl is. Az például, hogy Ponti saját édesanyját rendezte, nemcsak életrajzi érdekesség, hanem szimbolikus választás is, mivel a mű egy rendhagyó anya-fiú kapcsolat szívbe markoló története. De az Előttem az élet ezen túl is szorosan kapcsolódik az idős Loren egyéniségéhez, hiszen az élettől való búcsú, a méltóságteljes öregkor témáját járja körbe.

A regényeredetinek egyébként nem a Loren/Ponti-féle az első nagyjátékfilmes feldolgozása: 1977-ben egy másik színészlegenda, Simone Signoret főszereplésével mutattak be adaptációt belőle, ami egy évvel később elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az új Előttem az élet azonban egyáltalán nem akar vetélkedni a korábbi, a Gary-könyvhöz a lehetőségekhez képest kifejezetten hűséges verzióval.

Pontiék jelentős változtatásokat végeztek az eredeti alkotáson, és ezek közül az, hogy az 1970-ben Párizsban játszódó cselekményt kortárs közegbe és Bariba helyezték, még a kevésbé fontosak közül való. Az új Előttem az élet alkotói kis túlzással a regénynek csak a vázát, főbb motívumait tartották meg, minden mást hozzáigazítottak az idős korára megszelídült, és vélhetően nemcsak a pályától, de az élettől is búcsúzó egykori díva színészi perszónájához.

Romain Gary 1975-ben Émile Ajar álnéven kiadott regényének főhőse egy Mohamed, röviden Momo nevű tízéves arab kisfiú, aki egy kiöregedett prostituált, az egyre súlyosbodó betegséggel küzdő, egykor Auschwitzot is megjárt zsidó asszonyság, Rosa mama „kurvagyerekek”-nek fenntartott „bömböldé”-jében nevelkedik (az idős nő havi fix összegért cserébe gondoskodik saját lakásán a kurvák hozzá beadott gyermekeiről, köztük Momóról, akiért azonban már évek óta nem fizettek).

A Gary-regény különlegessége a bivalyerős sztori mellett abban a filmen visszaadhatatlan, magával ragadó stílusban rejlik, amit a szerző története elmeséléséhez kifejlesztett. Az Előttem az élet cselekményét ugyanis Momo meséli el nekünk a maga koravén, a szavakat bevándorlók gyerekeként gyakran helytelenül használó vagy összekeverő, egyszerre szélsőségesen vicces és végtelenül bölcs modorában.

„Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy Rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez maga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt. Az egészsége sem volt rendben, és már most elmondhatom azt is, hogy olyan asszony volt, aki megérdemelt volna egy liftet.

Hároméves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát. Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él. Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik”

– kezdődik Gary regénye, amivel rögtön megveszi az olvasót kilóra, és letehetetlenné teszi a kötetet (melyet ide kattintva egyébként ingyen és bérmentve elolvashatunk, amit mindenképpen tegyünk meg, ha életre szóló élményt szeretnénk magunknak). Az Előttem az életben olyan különféle esztétikai minőségek keverednek, mint a komikum, a tragikum, a groteszk, a rútság és a szépség, a végső, a zsigerekig és a lélek legmélyéig megrázó zárlattal pedig kitörölhetetlen katarzist szerez az olvasónak.

Ezek közül az esztétikai kategóriák közül a Sophia Loren-féle változatból feltűnően hiányzik a rútság. Miközben a regényben Momo és az idős nő viszonyának fontos részét képezte a viszolygás (szemléletes leírásokat olvashatunk róla, milyen csúf lett az évtizedek során az asszony külseje, és az ifjú főhős folyamatosan hangsúlyozza, hogy annak ellenére szereti őt, hogy milyen ronda), addig az új adaptáció Loren által megformált Rosa mamájánál szebb öregasszonyt nehéz lenne elképzelni (a színésznő szemmel láthatóan igénybe vette a plasztikai sebészek segítségét, hogy minél jobban konzerválja hajdani szépségét, ellentétben az 1977-es változatban Simon Signoret-val, aki bevállalta a film kedvéért az előnytelen külsőt).

Ehhez hasonlóan a könyv bizarrabb jelenetei is mind kimaradnak az új verzióból (például az, amikor Rosa mama egyik „rövidzárlata” során félmeztelenre vetkőzve illegeti magát), ahogy hiányzik a végső, egyszerre gyomorforgató, könnyekig megható és elképesztően szomorú lezárás is, átadva a helyét egy nem kevésbé megindító, de sokkal könnyebben emészthető befejezésnek. A ’hiányzik’ azonban talán nem a legjobb szó erre, hiszen Edoardo Ponti rendezéséből nem hiányzik semmi, csak más lett, mint a könyveredeti.

A regény gyakran sokkoló részleteivel ellentétben Ponti feltűnően finom megoldásokkal operál: miközben több részt, sőt egész figurákat hagy ki a könyvhöz képest, annak egyes elemeit kifejezetten kifinomultan bontja ki (a művelt közönségnek szóló gesztusként beemeli például a cselekménybe a regényben is többször említett Victor Hugo-kötetből, A nyomorultakból az ellopott gyertyatartók motívumát, ami a könyvben nem szerepel, a gondoskodást jelképező anyaoroszlánt pedig többféle formában is végigviszi a filmen). Nagyon jót tesz ezenkívül az alkotásnak, hogy megőrizte a könyveredeti fentebb említett esztétika minőségei közül a tragikumot és a komikumot is (utóbbi például, egyetlen jelenetet leszámítva fájóan hiányzott az 1977-es adaptációból), hiszen a fel-felcsillanó humornak köszönhetően sikerül megmaradnia a szép és a szépelgés közötti keskeny határ innenső oldalán.

És ami még nagyon jót tesz az új Előttem az életnek, az a tökéletes szereplőválogatás. Az alkotók elképesztően jó arcokat találtak a filmbe,

akit 300 jelentkező közül választottak ki. Gueye eleinte a fiatal kora dacára az élet által már megedzett kis Momo keménységét domborítja ki, amiből fokozatosan vesz vissza – szép párhuzamot képezve Loren alakításával, akinek a figurája szintén fokról fokra veszíti el a határozottságát, csak egészen más okokból. Az egykori díva Rosa mamája egyszerre esendő és karakán, majd pusztán csak esendő. S mivel az alkotók sokat finomítottak a regényeredeti drasztikumán, a sztár nagy visszatérése nem lett olyan nagyszabású hattyúdal, mint amilyet várnánk. Inkább csendes, mint az elmúlás.