Volt egy 2015-ös, Rablók című francia krimi, még abból az időből, amikor arrafelé nem csak gagyi vígjátékok, de tökös filmek készültek. Nem volt egy óriási durranás, de egy nagyon feszes, korrekt akciófilm volt egy profi rablóbandáról és annak vezetőjéről (Sami Bouajila), akinek egy balszerencsés fordulat miatt egy gátlástalan drogdílernek kell dolgozniuk, de persze a végére némi véráldozat után ők jönnek ki nyertesként a kalandból. Mi már el is felejtettük a Rablókat, de nem úgy Julien Leclercq, aki egyszerre volt rendező, forgatókönyvíró és producer, akinek ez projekt egyfajta szerelemgyerek lehetett, és aki sikeresen győzte meg a Netflix illetékeseit, hogy van ebben a sztoriban még fantázia, és nyilván van meggyőzőereje, mert kapott pénzt és paripát egy egész sorozatra – sőt, siker esetén többre is, és most itt 6 év után itt van a Rablók: A sorozat. És tudják mit: tényleg volt még fantázia a sztoriban!

A arcok is mások, de Sami Bouajila visszatér, mint Mehdi, kicsi, de nehézsúlyú, állig felfegyverzett csapata élén. És jól nyomják ők négyen, annyira jól, hogy képesek komoly melókat úgy lenyomni, hogy soha nem kerülnek képbe gyanúsítottként, de a baj máshonnan érkezik. Mehdi unokahúga (Sofia Lesaffre) csinál óriási ostobaságot: amikor ő és a barátnője, Liana (Tracy Gotoas) magukat prostinak kiadva kirabolnak egy pasas, akinél történetesen a pénzen kívül 8 kiló kokain is van. A lány a kokain igazi gazdája elraboltatja, majd megindul az ilyenkor szokásos sz*rlavina. Merthogy a tinilányok haverjai vannak olyan ostobák, hogy kemény gengsztereknek akarják elsózni a cuccot, így Mehdinek előbb azt kell visszaszerezni, majd az eredeti tulaj (Salim Kechiouche) még egy, már jóval nagyobb melót zsarol ki belőle: immár 300 kiló kokót kell elrabolniuk az antwerpeni kikötőből. Ezzel pedig

nem csak egy bandaháború kellős közepén találják magukat, de a megbízó saját, családon belüli konfliktusába is belekeveredik.

A marokkói gengsztercsalád ugyanis az egyik oldalon véres generációváltás elé néz, a másik oldalon pedig küszöbön el az unokatestvérek közötti leszámolás is, amikor az okos, kifinomult Sofia (Nabiha Akkari ) már végképp nem tudja megfékezni egyre gátlástalanabb kuzinját.

Talán a történet vázából is kiderül, a több szálon sztoriban éppen elég érdekkonfliktus és szembenálló fél ahhoz, hogy végig kitartson a feszültség és elég akció legyen az első évad hat részére, a filmhez képest pedig annyi a váltás és újdonság, hogy itt két generáció fut egymás mellett. Nyilván az volt a cél, hogy egyszerre két korcsoportot is megszólítsanak, a dolog pedig viszonylag jól működik. Mehdi ugyanis társként vagy afféle kisinasként megkapja maga mellé a nagyszájú Lianát, aki koránál és tapasztalatlanságánál fogva nyilván teljesen más készségeket és reakciókat hoz a melóba, de egy idő után nyilván feltalálja magát. És egy idő után – jó eséllyel – mi is megszokjuk a karaktert, aki annyira „gettó”, hogy az már fáj. A barátai még rosszabbak, az egyik srácnál konkrétan drukkoltam, hogy baja essen, ami nem szép dolog, de ha valaki ennyire kretén, akkor egy sorozat esetén azért ez borítékolható.

Nagyjából a harmadik epizód elejére azért megszokható a kiscsaj, aki nem csak gettó, de a kor szellemének híven még leszbikus is, de ez elsősorban Sami Bouajilának (A kidobó, Törvényen kívül, A dicsőség arcai) köszönhető. Ő az a fajta színész, akinek tulajdonképpen nem kell nagyon játszania, elég önmagát adnia, mert olyan jelenléte van a vásznon, amire nem lehet nem figyeli, ami képes összetartani egy filmet, ha ez kellőképpen rá van felépítve. Mellette a kevésbé markáns színészek is „kinéznek” valahogy, mert ad egy súlyt minden jelenetnek – miközben az egész filmet gyakorlatilag ugyanazzal az arckifejezéssel csinálja végig. Pedig süvítenek a golyók körülötte, mert a sztori nem csak rá épül, hanem rengeteg akcióra és egy rakás fordulatra, mert valahányszor hőseink azt hiszik, megugrották az akadályt, jön egy következő, még nehezebb pálya.

Az akció pedig nagyon sűrű és elképesztően profi, még akkor is, ha az egész sorozatot véve nem inkább olyan, mintha egy videójátékot néznénk. Nem a látványvilág miatt, mert az teljesen rendben van, sőt, helyenként egészen pazar – Antwerpen nagy, ronda kikötője itt elképesztően néz ki -, hanem azért, mert mintha nem egy valós térben játszódna mindez. Az egymást irtó bandákat sosem zavarják meg rendőrök, talán nem is nyomoznak utánuk, talán a térfigyelő kamerák sem működnek, ahogy a kb. öt percenként elkötött autók sem jelennek meg a rendszerben, mert

az egész vegytiszta akció, amit nem szabad megzavarni a valóság apró, lényegtelen részleteivel.

Ami egyébként nekem teljesen rendben van, és ha hősünk nem egy irritáló libát kap maga mellé, hanem egy olyan vagány kiscsajt, mint amilyet Mary Elizabeth Winstead kapott a szintén Netflixes, szintén most kijött, szintén tömény akcióra építő, és szintén jócskán valószínűtlen sztorival megdobott Kate-ben, akkor még csettintenék is hozzá egyet.

Értékelés: 8/10