Kitálaltak a szennyműsor egykori producerei. Kritika a Jerry Springer: Harc, kamera, felvétel című kétrészes dokuról.
Az ezredforduló környékén a Jerry Springer Show hozzánk is eljutott a Viasat3-nak köszönhetően, és rácsodálkozhattunk mi is minden idők leghírhedtebb tévéműsorára. A magukból kivetkőző, verekedő vendégeket nézve, sokan gondolhatták úgy, hogy Amerikában minden bizonnyal ez a norma, és ott a világ legtermészetesebb dolga, ha hús-vér emberek a kamerák előtt vallanak a vérfertőző viszonyukról. A Jerry Springer Show valójában az USA-ban is botrányokat kavart, és (tévé)történelmet írt, túlzás nélkül máig kitörölhetetlen nyomott hagyott a populáris kultúrán –
többek közt a Mónika Show és a Balázs Show sem születhetett volna meg nélküle.
Ha valami, akkor ez a ma már fogalomnak számító műsor megérdemelt egy netflixes dokumentumfilmet, még úgy is, hogy maga Springer nem akart benne részt venni, 2023-ban pedig el is hunyt. Az operáció mögött álló valódi agytröszt, Richard Dominick szerencsére vállalta a szereplést, és mindenféle szégyenérzet nélkül, már-már kéjes örömmel meséli el, milyen piszkos módszerekkel jutottak el a csúcsra. Dominick egy kisebb színház művészeti vezetőjeként kezdte, majd bulvárújságírónak állt, ahol pofátlanul szenzációhajhász – és többnyire teljesen fiktív – sztorik gyártásával szerzett magának hírnevet. 1991-ben ő lett az executive producere a nem sokkal korábban indult Jerry Springer Show-nak, amely addig a pontig tizenkettő egy tucat beszélgetős műsorként működött politikai és közéleti témákkal. A csökkenő nézettségi adatok miatt döntött a vezetőség a váltás mellett, Dominick pedig kezdettől tudta, hogy mit akar – cirkuszt. Első és legfontosabb szabálya az volt, hogy a műsor minden pillanata tűnjön lebilincselőnek, hangsáv nélkül is, hogy aki a csatornák közt szörfölve odakapcsol, ragadjon is ott.
Dominickék kezdettől kukáztak mindenféle morális megfontolást, a délutáni műsorsáv ellenére tele volt a show meztelenséggel, pikáns témával, és mindennel, ami a jóérzésű nézőkben kiverte a biztosítékot. Az isteni – vagy pontosabban az ördögi – szikrára azonban egészen 1997 októberéig kellett várni. Ekkor került adásba a Klanfrontation! című epizód, amelyben Ku-Klux-Klan tagokat eresztettek össze zsidó aktivistákkal, és (nem) nagy meglepetésre közelharc lett a diskurzus vége. Kitört a médiában a morális pánik, sorra születtek az elítélő vezércikkek és riportok, Dominicknak azonban esze ágában sem volt mea culpázni. Megérezte a vérszagot, és úgy döntött, mostantól
kifejezetten az a műsor célja, hogy verekedésbe fulladjon minden beszélgetés.
Dominick mellett a műsor több egykori producere is megszólal a dokumentumfilmben, és amíg volt főnökük nyomát sem mutatta a bűntudatnak, ők láthatóan azért ülnek a kamera elé, hogy könnyítsenek a lelkükön. A gyakran napi 12 órát dolgozó háttérembereknek nemcsak az volt a feladatuk, hogy témákra vadásszanak, és a stúdióba csődítsék azokat a szerencsétleneket, akik közül sokan tényleg elhitték, hogy a műsorban megoldást kapnak a problémáikra, de nekik kellett az adás előtt feltüzelniük a vendégeket, hogy azok idegállapotba kerülve, ütlegelni kezdjék egymást. Dominick és egykori munkatársai állítják, a felkorbácsolt indulatok valódiak voltak, ahogy a verekedések is – a show őrültebbnél őrültebb történeteit nem ők, hanem a valóság írta. A dokumentumfilmből az is kiderül, hogy az aluliskolázott vendégek 90 százaléka a producerek által „Springer háromszögnek” nevezett zónából, vagyis a Tennessee, Ohio és Georgia államot átfogó területről jött, és a műsor szerkesztői-bábjátékosai pontosan kidolgozták azokat a praktikákat, amelyekkel manipulálni lehetett őket.
Ha tudták is Dominickék, hogy a tűzzel játszanak, nem érdekelte őket – a fő producer és Springer a csúcson milliókat tett zsebre, a műsor pedig még a sokáig egyeduralkodó Oprah Winfrey Show-t is letaszította a trónról. Gyakorlatilag
nem volt olyan tabutéma, amelyhez ne lett volna gyomruk hozzányúlni, kezdve a vérfertőzéstől a bestialitáson át a saját lábát lefűrészelő transznemű nő történetéig.
Azzal, hogy mi lesz a vendégekkel, miután megkapták a maguk 15 percét, és hazaküldték őket, nem foglalkoztak, így csak idő kérdése volt, hogy bekövetkezzen egy tragédia. 2002-ben egy nővel végzett az exférje az új élettárs közreműködésével. Mint utólag kiderült, korábban mindhárman szerepeltek a show-ban, és a férfi akkor döntötte el, hogy megöli az exét, amikor adásba került az epizódjuk. A dokumentumfilm második része erre az incidensre fókuszál, az áldozat fia részletesen elmeséli a tragédia körülményeit, és azt is, hogy az anyja miért vállalta a szereplést a műsorban. Dominick természetesen ma is tagadja, hogy bármi felelőssége lett volna a show-nak abban, hogy egy ember életét vesztette.
A Jerry Springer: Harc, kamera, felvétel a netflixes dokufelhozatalban a korrektebb dolgozatok közé sorolható, megszólaltat minden fontosabb szereplőt, kitér a leghírhedtebb epizódokra, azzal ugyanakkor nem vádolható, hogy túlságosan mélyre hatolna. A fináléban ugyan említés szintjén szóba kerül, hogy milyen hatással volt a mai tömegkultúrára a show, de arra nem térnek ki, hogy mennyire kapcsolódott a 90-es évek korszelleméhez a műsor, márpedig hiba lenne elszigetelt jelenségnek tekinteni – adódna például párhuzamként az ekkoriban szintén egyre jobban eldurvuló pankráció világa. Nem ártott volna egy olyan megszólaló sem, aki rámutat arra a kellemetlen tényre, hogy a Jerry Springer Show modern gladiátorharcai valós tömegigényeket elégítettek ki. Ugyanígy megért volna pár mondatot a műsor esetleges pozitív mellékhatása is, vagyis hogy olyan marginális csoportokat tett láthatóvá, mint a melegek vagy a transzneműek, még ha a szerkesztők cirkuszi attrakcióként kezelték is őket.
A dokumentumfilm legizgalmasabb része azonban az, ami hiányzik belőle, és amit ebben a formátumban nem is lehet jól megvizsgálni, azaz Jerry Springer személye. A műsorvezető csak archív anyagokban szólal meg, ezekből, illetve a kollégák elmondásaiból tudható, hogy a showmester, aki korábban „komoly” embernek számított – politikai újságíró és Cincinnati polgármestere is volt –, nem azért lett a trash tévé pápája, mert korábban ilyen ambíciói lettek volna. Springer már az ötvenhez közel járva nézett szembe azzal a keserű ténnyel, hogy politikusi álmaiból nem lesz semmi, tévésként is a középszerűségre ítéltetett, és ezért döntött úgy, hogy – jobb híján – eladja a lelkét az ördögnek. Később,
nem sokkal a halála előtt elnézést kért a műsorért, és azzal viccelt, hogy alighanem pokolra fog kerülni érte.
Olyan önmagán túlmutató mefisztói történet ez, ami játékfilmért kiállt, és remélhetőleg egyszer el is meséli majd valaki ebben a formában is.
