Íme, egy elképesztő történet. Miután a németek megtámadták hazáját, egy fiatal vidéki könyvelő, bizonyos Gunnar Sønsteby (Sjur Vatne Brean) azonnal fegyvert fogott. Norvégia még két hónapig állt ellen, addig Sønsteby egyenruhában harcolt, majd a fegyverletétel után csatlakozott az ellenálláshoz. Miután a Gestapo a nyomára bukkant, Nagy-Britanniába menekítették ki, ahol diverzáns kiképzésben részesült, majd hazájába visszatérve az ún. oslói banda vezetője lett – és egyben az ellenállás legnagyobb hőse. Ez azért csak megér egy filmet, nem? Bizony meg, és ez lett a 24-es című film, hősünk kódneve után.

Szintén az oslói bandáról szólt a remekül sikerült, 2008-as Max Manus, csak egy másik, később csatlakozott tag szempontjából mutatta meg az eseményeket. Ám, míg a Finnországban korábban a szovjetek ellen harcoló Manus született katona volt, a szürke, jellegtelen Sønsteby egyáltalán nem. Talán ezért is érdekesebb a története, hiszen minden egyes akciónál erőt kell vennie magán – és minden egyes akciót hihetetlen alapossággal szervez meg. Precizitásának és önfegyelmének köszönhette nem csak azt, hogy sok bajtársával ellentétben túlélte a háborút – noha a Gestapo Fehmer nevű szadista vezető (August Wittgenstein) a maga embertelen módszereivel közel járt ahhoz, hogy elfogja –, hanem azt is, hogy látványos sikereket értek el.

Amikor a kollaboráns Quisling-kormány 75.000 norvég „önkéntest” ajánlott fel a németeknek, egyenesen a keleti frontra, az ellenállás közzétette a titkos megállapodás részleteit, mire rengeteg hadköteleskorú fiatal bujkálni kezdett. A németek erre megtagadták az élelmiszerjegyeket az érintett családoktól, Sønsteby egysége viszont nem csak a nácik toborzóirodáját robbantotta fel, de eltérítette az élelmiszerjegyeket szállító teherautókat, majd a zsákmányt szétosztották a lakosság között. Rengeteg merész akciójuk során hadianyaggyárakat, hadihajókat, repülőgépeket repítettek a levegőbe, illetve német tiszteket, kollaboráns hivatalnokokat – köztük a norvég zsidók deportálását elrendelő országos rendőrfőnököt – és árulókat végeztek ki. Sokak szerint az „oslói banda” volt ez egyik legjobban szervezett, legeredményesebb ellenálló szervezet Európában, és egy ilyen történettel nem lehet filmesként hibázni.

A norvég ellenállás a II, világháború során komoly fegyvertényeket hajtott végre, és ennek számos film állít emléket, mint például A király választása (2016), A tizenkettedik férfi (2017) vagy a Narvik (2022), és a 24-es tökéletesen illik ebbe a sorba – de nem is lóg ki belőle semmilyen módon, láthatóan nem is akar kilógni. John Andreas Andersen filmje cseppet sem akar bombasztikus lenni, nincsenek kiemelkedően hatásvadász pillanatai, ami illik is ahhoz a vonalhoz, amin a rendező elindult. Egy teljesen átlagos, sőt, abszolút civil emberről van szó, aki mindent kockára tesz – és ami még fontosabb,  akinek meg kell találnia a saját könyörtelen, meg nem bocsátó oldalát. Ez utóbbi célt emeli ki az első blikkre nem túl izgalmas, akár kihagyhatónak tűnő kerettörténet, amely során a már idős Gunnar Sønsteby szülővárosa egyetemén tart előadást fiataloknak – amit a valódi Sønsteby is gyakran megtett, mert fontosnak tartotta, hogy az ifjúság tanuljon abból, ami történt. Itt központi témává válik az, mennyit ér meg a szabadság. Mármint hány emberéletet ér, lehet-e ölni, pláne honfitársakat a szabadság és más fennkölt eszmék nevében, és a kérdés kézzelfoghatóvá válik, amikor kiderül, a hallgatóság sorai között ott ül egy egykori áldozat unokája.  

A 24-es úgy rendkívül izgalmas film, hogy alapvetően nem látványos, ami csak látszólag ellentmondás. Gunnar Sønsteby és társai egy szürke zónában élnek és tevékenykednek, az életük múlik azon, hogy ne keltsék fel a figyelmet magukra. Aki ezt elfelejti, figyelmetlen vagy fegyelmezetlen, az meghal, nincsenek kivételek. Rendszerint éjszaka, az árnyékok között mozogva csapnak le, napközben szürke átlagembernek kell látszaniuk, és a legnagyobb katasztrófa hírét is rezzenéstelen arccal kell fogadniuk. Ezt persze nem lehet látványosan ábrázolni – aki ilyesmire vállalkozik, az akaratlanul meg fogja hamisítani a múltat. Azt persze már csak az idős ellenálló jelenléte miatt is tudjuk, hogy túlélte a megpróbáltatásokat, de ettől még az egyes akciók és leszámolások ugyanolyan izgalmasak maradnak, pláne úgy, hogy közben azt is látjuk, mi történik az elfogott ellenállókkal.

Hatásvadászat csak nagyon kevés van. Egy háborús filmben amúgy is elkerülhetetlen, hogy egy-egy jelenetnek a készítők ne adjanak extra jelentést, és ez a vége felé megtörténik itt is: a legdrámaibb pillanatban – pontosabban két, párhuzamosan zajló pillanatban – felcsendül a Radioheadtól az Exit Music (For A Film) című dal, tökéletesen rezonálva a történtekre. Néha kell egy kis hatásvadászat, és ha valakiben felmerülne, hogy a legmeredekebb részek netán kitalációk, hát minden pontosan dokumentálva van, ahogy azt a stáblista előtt ki is írják.

Értékelés: 9/10