Az olasz horror mestre sosem fukarkodik a zavarba ejtő jelenetekkel.
A szerzői horrorfilmek egyik legszuggesztívebb rendezője az 1940. szeptember 7-én született Dario Argento. Elsősorban a giallo képviselőjeként tartják számon: ez az olasz műfaj a horror és a thriller elegye, egyfajta ultraerőszakos krimi, amely a gyilkosságokat az elkövető szemszögéből mutatja, aki általában fekete kesztyűt visel, és ahogy egy bűnügyi történethez illik, kiléte mindig megdöbbentő. Argento 1975-ban csúcsra járatta a giallót: ekkor mutatták be a Mélyvörös című filmjét (jelenleg az HBO Maxon tekinthető meg), ami a zsáner egyfajta summája és sokak szerint a rendező mesterműve.
Ám Argento filmjeit nem csak csavaros bűnügyeket jellemzik, amikben a gyilkos tettei mindig valami korábbi traumára vezethetők vissza, de a természetfeletti borzalmakkal is emlékezetesen bánik, és csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugat egyik forgatókönyvírója is ő volt.
Álomszerű képsorai, élénk színei, bizarr és sokkoló ötletei ellenére Argento többször is beszélt arról, hogy mennyire utál forgatni:
addig szereti a folyamatot, amíg kitalálja a filmet, ám a megvalósítással járó macerát rühelli. Sajnos ez meg is látszik a végeredményen: a színészvezetés katasztrofális, viszont a látvány és hangulat mindenért kárpótol. Arról nem is beszélve, hogy hol Ennio Morricone, hol a Goblin zenekar delejes zenéi csendülnek fel filmjeiben.
Argento bár nem vonult vissza, de a kétezres évektől már egyre ritkábban jelentkezett új filmmel, és azok színvonala meg sem közelítette azokat a filmeket, amiket a 70-es, 80-as években forgatott. Legutóbb tavaly jött ki új filmje Occhiali neri címmel, és bár hatalmas várakozás előzte meg, végül nem volt lelkes a visszhangja. Ám így is van miből válogatni, hogy születésnapja alkalmából összeszedjük az olasz rendező a 9 legőrültebb pillanatát.
A mechanikus baba (Mélyvörös, 1975)
Argento egyik kedvenc témája a látás: a szem néz, de az agy rosszul dekódolja, vagy egyáltalán nem fogja fel a látottakat. A Mélyvöröset, amellett, hogy a rendező főművének tartják, egyfajta Nagyítás hommage-ként is sokták emlegetni, egyfelől azért, mert Michelangelo Antonioni filmjének is az a központi problematikája, hogy a főszereplő látott valamit, aminek jelentősége van, de képtelen rendesen rekonstruálni. Másfelől pedig mindkét film főszereplője David Hemmings, aki itt klasszikus Argenot karaktert játszik: ő a férfi, aki szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, így belekeveredik az ügybe. A Mélyvörös tényleg a giallo iskolapéldája brutális gyilkosságokkal és egy jól sikerült csavarral a végén, ráadásul Argento a zavarba ejtő jelentek tekintetében sem fogja vissza magát. Az egyik ilyen pillanat, mikor Giordano (Glauco Mori),
a pszichiáter otthonában megjelenik egy mechanikus bábú, ami nekiront, ám a férfi egy mozdulattal leteríti, s a baba széttört fejjel vergődik a földön. Ám az igazi meglepetés csak ezután jön: az egész csak elterelése volt, hogy ezután a gyilkos lecsaphasson.
Bár az egész szekvencia teljesen értelmetlen és később se kapunk rá magyarázott, miért volt szükség a bárgyún és rémisztően vigyorgó babára mégis, ez Argento egyik legszuggesztívebb jelenete, ami azóta kultikussá lett.
Denevértámadás a balettiskolában (Sóhajok, 1977)
Tartozom annyival, hogy leírom: számomra ez a film jelenti Argento életművének csúcspontját. A Sóhajok rémálomszerű színkavalkádja az egész filmet olyanná teszi, mint egy örvénylő horror-freskó. A boszorkányok által irányított bentlakásos balettiskola számtalan borzalmat rejt, de listánkra most egy jelentéktelennek tűnő denevértámadás került fel. Mikor már annyi baljós jelet láttunk a falon tekergő férgektől a gyanús szakácsig, és fülünkbe forró ólomoként csorgott a Goblin zenekar kakofón zenéje, hirtelen beröppen egy denevér a sötét szobába, nem kis felfordulást okozva. A film egyik fő motívuma az ablak mögött világító szempár, ami ezúttal a denevér, aki csak véletlenül repül be, ám Suzy Bannion (Jessica Harper), az amerikai balettnövendék hamar lerendezi szegény kis rémült állatot egy törölköző és egy hokedli segítségével.
A jelenet nem csak a fehér frottíron átütő vörös vér miatt sokkoló, hanem a denevér folyamatos, kétségbeesett vijjogása miatt is, valamint ez az a pillanat, amikor Suzy számára elkezd összeállni a Markos táncakadémia rejtélye, és ez a bizarr intermezzo csak fokozza az feszültséget.
(Argento filmje nem tévesztendő össze a 2018-ban, Dakota Johnson főszereplésével készült remake-kel, ami a nyomában sem ér ez eredetinek.)
Az akasztott hölgy (Inferno, 1980)
Mint mostanra kiderült, Argento filmjei tele vannak zavarba ejtő jelenetekkel, amelyek gyakran nem kapunk magyarázatot, és nem is mindig illenek bele a cselekmény szövetébe, viszont olyan erős hatással vannak a nézőre, hogy nem lehet tőlük szabadulni. A Sóhajok folytatása, a Három anya-trilógia második darabja, az Inferno középpontjában is boszorkányok állnak, mégpedig Mater Lachrimarum, a Könnyek Anyja. A történet New Yorkban játszódik (bár javarészt Rómában forgatták), ahol eltűnik egy lány, a testvére pedig a nyomába ered. Mint kiderül a lány egy olyan házban lakott, ahol korábban egy ősi boszorkány élt. A film a Sóhajokhoz hasonlóan harsány és delejes színvilággal dolgozik, és itt is akadnak meghökkentő gyilkosságok, például amit macskákkal hajtanak végre. De mindez semmi ahhoz a jelenethez képest, amikor
egy akasztott nőt látunk vergődni a kötélen. Miközben a gyilkos papírfigurák fejét vágja le, több, furcsa kép is bevillan, az egyiken láthatjuk ezt a szörnyű haláltusát, ami eléggé sokkolóan hat, de az igazán frusztráló, hogy sosem tudjuk meg, ki a hölgy és miért történik vele mindez.
Bullmer kalapja (Tenebre, 1982)
A titokzatos gyilkos ezúttal egy amerikai írót üldöz, és mindenkit lemészárol, akinek köze van a legújabb könyvéhez. Argento ezúttal sem fogta vissza magát, a Tenebre bővelkedik a brutális gyilkosságokban, miközben egy csavaros krimi bontakozik ki. A film egyik legzavarba ejtőbb pillanata viszont az író ügynökéhez, Bullmerhez (John Saxon, aki többek közt a Rémálom az Elm utcában és a Fekete karácsony című filmekből lehet ismerős) kötődik.
A férfi nagyon büszke a kalapjára, és egy ponton azt is megmutatja, hogy bármit csinál, az nem esik le a fejéről. Ám azt sosem tudjuk meg, hogy ennek mi az oka,
így az amúgy komikus betét (Saxon fejkörzése tényleg nevetséges) inkább nyugtalanító lesz.
Rovar-telepátia (Jelenség, 1985)
Ebben a filmben Argento hátborzongatóan keverte a giallo jellegzetességeit a természetfelettivel. A történet szerint egy svájci internátusban valaki a diáklányokat gyilkolja, ám ezúttal nem egy férfi indul a gyilkos leleplezésére, hanem egy fiatal lány (Jennifer Connelly), aki ráadásul
telepatikus képességgel rendelkezik, melynek segítségével képes kommunikálni a rovarokkal.
Látszólag ez is elég lenne ahhoz, hogy a Jelenség a listánkra kerüljön, de Arento itt nem áll meg: a lány összebarátkozik egy kerekesszékes etimológussal (Donald Pleasence, aki a Halloweenből lehet ismerős), akinek hétköznapjait egy betanított csimpánz ápoló könnyíti meg, akinek szintén jelentős szerepe lesz az ügy megoldásában. Nem akartam spolierezni, de ezúttal kénytelen vagyok, mivel a végkifejlet se semmi: a gyilkos egy zavarodott, torzszülött gyerek, akit a pincében tart láncra verve az őrült anyja.
Ez is érdekelhet
Így értelmezi a valóságot a testhorror pápája.
Tovább
Séta a réten (Opera, 1987)
Argento gyilkosai válogatott kegyetlenséggel kínozzák áldozataikat, de talán az Opera a legdurvább: itt ugyanis az elkövető tűket ragaszt egy színésznő (Cristina Marsillach) szeme alá, hogy minden borzalmas tettét végig kelljen néznie, ugyanis ha lehunyja a szemét, megvakul. Ez a kép került a film plakátjára is, és megvallom, mindmáig belesajdul a szemem, ha ránézek. Azonban, ami ennél is zavarba ejtőbb, az a film epilógusa. Miután megoldódott a bűnügy, és egy látványos jelentsorban varjak lepték el előadás közben az operaházat, vár még ránk egy jelenet, amiben
a megmenekült színésznőt látjuk, aki egy kihalt mezőn sétál, miközben a természet szépségeiről szónokol, és megment egy csapdába esett gyíkot.
Nem világos, hogy ez mi akar lenni: az élet dicsérete, az újrakezdés öröme, vagy álomjelenet, ami azt sejteti, a lány mégsem menekült meg? Az idilli epilógus annyira kilóg a film szövetéből, hogy az angol nyelvű verzióból ki is vágták.
Csók a halnak (A Stendhal szindróma, 1996)
Dario Argento több filmjében is szerepel a lánya, Asia Argento, listánkra most A Stendhal szindróma került fel, melyben egy nyomozót alakít, aki a címbeli pszichoszomatikus betegségben szenved, és különféle szürreális látomások gyötrik. Az általa üldözött gyilkos pedig ezt kihasználva egy végtelen rémálommá teszi az életét.
Az egyik ilyen hallucinációban egy hatalmas hallal csókolózik a víz alatt.
Ahogy Argentótól megszoktuk: a jelenetnek semmi értelme, de elképesztően látványos.
A sárga gyilkos (Giallo, 2009)
Ez már sajnos az az időszak, amikor Argento leszálló pályán volt, ám ezzel a filmmel érezhetően vissza akart térni a gyökerekhez, ráadásul Adrien Brody alakítja a nyomozót. A már korábban is tárgyalt műfaj, a giallo olaszul a sárga színt jelöli: ilyen borítója volt akkoriban az Olaszországban kiadott ponyvaregénynek, innen kapta a nevét a műfaj. Argento filmjének címe nem csak a zsánert jelöli, hanem a színt is, mivel
a Giallo gyilkosa májbetegségben szenved, így tényleg sárgás a bőre.
A film magyarul simán a Sárga címet kapta, de ezek után talán nem is kell magyaráznom, hogy miért megy teljesen félre.
Drakula mint imádkozó sáska (Drakula 3D, 2012)
A számtalan Drakula-feldolgozás közül sajnos Argentóé az egyik legszégyenletesebb. Az olcsó 3D, a silány CGI és a zagyva sztori mind azt erősíti, hogy kár volt hozzányúlni ehhez a klasszikushoz. Az meg egyenesen kínos, ahogy a rendező a lánya, Asia Argento pucér testén pásztáz hosszan, miközben a lény fürdik. Egyetlen pillanat miatt került fel a film a listánkra, mert szerintem erre senki sem számított:
a vámpírok fejedelme sokféle alakban megjelenhet, volt már farkas, denevér, sőt még köd is, de itt hatalmas imádkozó sáskává változik, amit rettenetes digitális grafikával keltenek életre, így duplán bizarr.
(via The Eofftv Review, Collider)