És meg is érdemeljük, ha jobban belegondolunk, és mindezt a hamvas szépségű Jennifer Lawrence sorsával illusztrálja, nem kicsit kínozva meg a színésznőt. Aki cserébe összejött vele.
Az egész úgy kezdődik, mint egy klasszikus és oly sokszor elsütött kísértetház sztori. És úgy is folytatódik. Az egykor ünnepelt, középkorú költő és fiatal felesége egy nagy viktoriánus házban élnek egy csodás mező közepén, amihez valamiért egyetlen út, de még egy kocsifelhajtó sem vezet. Ami azért fura. A feleség az egykor leégett ház felújításán fáradozik, miközben minden mást is megcsinál, a férj pedig az ihletre vár, mert már oly rég nem képes alkotni. Aztán egy nap egy idegen kopogtat be hozzájuk valamiféle ürüggyel, a férj pedig biztatja, maradjon, majd a férfihoz csatlakozik a felesége is, aki egyre inkább otthon érzi magát.
És hamarosan egyre többen érkeznek. És mindent tönkretesznek, hiába tiltakozik az egészből semmit sem értő nő, a férfi inkább élvezni látszik a helyzetet, sőt, az őket körülölelő káosz hatására az alkotókedve is visszatér. A forgatókönyvet is jegyző Darren Aronofsky pedig az anyám! úgy kétharmadáig tökéletes horrorfilmet hoz össze, olyan kötelező stíluselemekkel, mint a vérző padló, a rejtett üreg a pincében vagy a véres tenyérlenyomat az ablaküvegen, aztán rájövünk, hogy valami egész másról van szó. Amit persze a rendező korábbi munkái alapján nyilván tudtunk is, ahogy a Noé sem egy túlélőfilm volt, és ahogy a Fekete hattyú sem a táncról és A pankrátor sem a birkózásról szólt.
És az utolsó tíz-tizenöt percben az is a homlokára csap, aki eddig nem sejtette, miről van szó és/vagy nem ismerte a rendező munkásságát. Itt bizony a lét nagy kérdéseiről van szó, az alkotás mikéntjéről és az alkotó őrületéről, az emberiség természetéről. Utóbbiról a rendezőnek lesújtó a véleménye, amiben tulajdonképpen igaza is van, de véleményét a kelleténél hosszabban és töményebben illusztrálja. Igen, szörnyű dolgokra voltunk mindig is képesek, önzők, kapzsik vagyunk, különösen, ha akad valaki, aki kihozza mindezt belőlünk. Amit persze még akkor is kényelmetlen visszanézni magunkról a vásznon, ha a rendező a megfelelő arányérzékkel mutatja be, Aronofsky viszont tojik az arányokra. Ami nyilván valahol konzisztens is a film mondanivalójával, hiszen a teremtés őrületéről mesél nekünk, ez pedig egy szerzői film volna, még akkor is, ha javarészt máshol már jól bevált elemekkel dolgozik és használ fel saját céljaira – ha valaki például a Rosemary gyermekét hozná fel összehasonlításként, nem lőne nagyon mellé.
És Javier Bardem tökéletesen hozza mind az őrületet, mind a megértést és gyengédséget, mind az önimádást. Amit persze tőle megszoktunk, mert nem mondom, hogy nem láttam még rossz filmben ripacskodni, de jó alapanyaggal ő mindig remekül dolgozik. Ahogy Ed Harris és Michelle Pfeiffer is mindig remek volt, így párosban pedig hátborzongatóak, mint az első jövevények. A nagy csoda inkább Jennifer Lawrence, mert róla eddig ritkán derült ki, mire képes. Nem mintha sokat kéne csinálnia, többnyire kitágult pupillákkal nézi az őt elnyelni készülő tébolyt, viszont ezt olyan intenzitással teszi, hogy le a kalappal, miközben mégsem játssza túl a dolgot.
De legyünk egy kicsit gonoszak, ebben a csodában a rendező rajongása is benne van. Darren és Jennifer a forgatás alatt összejöttek, ami általában a bulvárlapokra tartozik, de az előbbi vonzódása és az utóbbi teljes odaadása is ott van minden pillanatban, minden nagyközeliben benne van.
Értékelés: 8/10
