Egy új Bob Dylan-filmet sokféle jelzővel lehet illetni, de a „hiánypótló” nincs köztük, minden idők egyik legikonikusabb énekes-dalszerzője ugyanis egyben minden idők talán legtöbbet mozgóképesített énekes-dalszerzője. Tucatnyi film próbálta már feldolgozni a Dylan-jelenséget, köztük D. A. Pennebaker (Don't Look Back), Martin Scorsese (A Bob Dylan-dosszié) vagy Todd Haynes (I'm Not There - Bob Dylan életei), de ténykérdés, hogy igazán Hollywood-kompatibilis verzió még nem készült – talán mert eddig senki nem érezte úgy, hogy az Oscar- és Nobel-díjas legenda munkásságának megragadására ez lenne a tökéletes formátum.

James Mangold mégis megpróbálta, ami abból a szempontból érthető, hogy az előtanulmányt már húsz éve leforgatta, és mind a közönség, mind a kritika részéről kedvező visszajelzéseket kapott rá. Ez volt a Johnny Cash felemelkedéséről szóló A nyughatatlan, amely olyan szemérmetlenül halmozta a klasszikus (zenei) életrajzi filmek kliséit, hogy egy külön paródiát is inspirált (A lankadatlan - A Dewey Cox sztori). A Sehol se otthonból az derül ki, hogy Mangold pont olyan makacs figura, mint a filmjének alanya, és úgy volt vele, hogy ami működött egyszer, az működni fog sokadszorra is. A kotta tehát most is ugyanaz: végy egy ikont, meséld el lineárisan, hogyan tűnik fel a semmiből és jut el a kis klubokból az országos hírnévig, miként forgatja fel közben az adott szubkultúra zenei konvencióit, és milyen hatással van a siker a magánéletére – és válaszd ki erre a szerepre a generációja egyik legizgalmasabb színészét, aki elő is tudja adni az alany legnagyobb slágereit élőben.

A Sehol se otthon ebből a szempontból semmikép sem okoz csalódást. Azon lehet polemizálni, hogy Dylan karrierjének a már sokszor megénekelt nyitányát kellett-e újra elmesélni, de dramaturgiai szempontból érthető, hogy miért a kezdetekre koncentrál a film. A 19 éves folkmessiás bevonulása New Yorkba valóban erős pillanat, ahogy logikus záróakkord az 1965-ös Newport Folk Festival is, ahol Dylan azzal borzolja a kedélyeket, hogy szakít az akusztikus hangzással. A magánéleti szálat is sikerült a műfaji formához igazítania Mangoldnak és írótársának, Jay Cocksnak, amihez csak egy kicsit kellett meghajlítaniuk a valóságot. Bemutatják, Dylan hogyan ismerkedett meg első komolyabb barátnőjével, Suze Rotolóval – akinek a nevét a szkriptet láttamozó Dylan kérésére megváltoztatták Sylvie-re –, és miként jött össze a nő távollétében a folkszcéna másik ifjú sztárjával, Joan Baezzel, az időrendet azonban kreatívan megkavarják, azt sugallva, hogy valamiféle szerelmi háromszög alakult ki közöttük. A fekete öves Dylan-fanok még jó pár hasonló pontatlanságot találhatnak a filmben – az énekest például nem Newportban árulózta le a közönség, a The Times They Are A-Changin'-et sem ott adta elő először, és Baezzel is máskor és máshogy veszett össze –, ezek

a dramaturgiai okokból elkövetett csúsztatások azonban még nem minősülnek Bohém rapszódia-kaliberű valósághamisításnak.

A Sehol se otthon egy szempontból mégis kilóg a klasszikus zenei biopic-ek közül. Míg a legtöbb film megpróbálja a legendát emberként is közelebb hozni a nézőhöz, Mangold ezt nem ambicionálja – vagy ha igen, akkor csúnyán elbukik. A történet egy pontján Sylvie azt vágja hozzá Dylan fejéhez, hogy egy vadidegennel él együtt, utalva arra, hogy a férfi nem nyílik meg neki, és ugyanígy a filmet végignézve se fogunk sokkal többet megtudni a civil Dylanről. Az énekes kiismerhetetlensége, beskatulyázhatatlansága persze már a kezdetek óta része az imázsának – erre reflektált az I'm Not There is azzal, hogy hat különböző színész játszotta el Dylan alteregóit –, azaz Mangoldék megközelítésében valójában semmi új nincs.

A film célja nem az, hogy más fénytörésből mutassa meg a legendát, hanem hogy tovább építse az öntörvényű, megzabolázhatatlan zseni mítoszát.

Amikor Dylan először énekel el egy dalt, és a többiek olyan áhítattal nézik, mintha Krisztus második eljövetelének lennének tanúi, még átélhető a csodálatuk, de aztán végignézhetjük ugyanezt a szcenáriót legalább egy tucatszor. Aki eleve Dylan rajongóként ül be a filmre, azt ez a megközelítés aligha zavarja, mindenki más joggal kérheti számon az alkotókon a fantáziátlan és lusta önismétléseket. Ha el is fogadjuk, hogy Dylan enigmába burkolása a koncepció része, az aligha lehetett cél, hogy a karakterépítést is feláldozzák a mítoszgyártás oltárán. Lehet érvelni amellett is, hogy

a film nem is Dylanre kíváncsi, hanem arra, hogy a Dylan-jelenség milyen hatást vált ki az emberekből–

- a folkszcéna prominens személyeiből, a médiából, a rajongókból, az alkotótársakból és a vele intim kapcsolatba kerülő nőkből. Ehhez képest a két kulcsszereplőből, Sylvie-ből és Joan Baezből sem lesznek hús-vér figurák, nem önálló személyiségként, csak a főhősre adott reflexióként léteznek – Elle Fanning és Monica Barbaro ennek ellenére kihozzák a maximumot a karakterekből –, egyedül talán az Edward Norton által alakított Pete Seeger, Dylan mentora kap pluszdimenziót.

A nyolc Oscar-jelölés innen nézve akár túlkapásnak is érződhetne, de ha a sokadik Dylan-filmtől joggal várnánk is el olyasfajta megközelítést, ami jobban passzol az alany szellemiségéhez, a minimális vállalásukat teljesítik az alkotók – ami ez esetben nem kevés. Egyrészt Timothée Chalamet személyében sikerült egy olyan színészt találni a szerepre, aki ma ugyanolyan generációs ikonnak számít, mint Dylan a maga idejében, és a mikrofon mögött, gitárral a kezében is hiteles, másrészt a Sehol se otthon összességében mégiscsak a lényegről, azaz a zenéről szól. A dalok itt nem illusztrációs célból csendülnek fel, kommentálva a prózai részeket, hanem maga a zene jelenti a történetet. Ha elfogadjuk, hogy Dylan „igazi valója” a színpadi perszónája, és a legjobban a dalszövegeiben tárulkozik ki, akkor minden hollywoodiassága ellenére a Sehol se otthon is

kulcsot adhat a legenda megértéséhez, miközben, nem mellesleg, újabb téglával építi az énekes emlékművét.