A háborús filmeknek megvannak a maguk jól ismert szabályai, bejáratott fordulatai és kliséi, de vannak rendezők, akik hajlandók valami merészet húzni – ami rendszerint jó dolog. Vigyázat, spoilerek!!!
A sas leszállt (1976) – A hamis Churchill
1943-ban Hitler parancsot ad az elhárításnak, hogy raboltassa el legfőbb ellenfelét, magát a brit miniszterelnököt, Winston Churchillt. A feladatot az Angliában nevelkedett, a nyelvet tökéletesen beszélő Steiner ezredes (Michael Caine) kapja, akit egy angolok ellen harcoló ír, Devlin (Donald Sutherland) segít. A hírszerzés szerint Churchill a közeljövőben egy kis angliai faluban tölt néhány napot, ezért úgy tűnik, minden esély megvan arra, hogy sikerrel teljesíthessék a Führer parancsát. A németek magukat lengyel ejtőernyősnek álcázva foglalnak el állásokat, és bár egyikük önfeláldozása miatt lebuknak, Steinernek sikerül a célpont közelébe kerülnie, de mivel az emberrablás már kivitelezhetetlen, végez a teraszon szivarozó Churchill-lel, mielőtt őt magát is lelőnék. Majd kiderül, az áldozat egy szerencsétlen színész volt, az igazi miniszterelnök útban van a teheráni konferenciára. Más kérdés, hogy a németek valójában pont Teheránban akartak végezni a szövetséges vezetőkkel, de az sem jött össze.
A tengeralattjáró (1981) – A légitámadás
Hajlamosak vagyunk a tengeralattjárókat az óceánok alattomos gyilkosaiként látni, pláne ha horogkereszt van az oldalukra pingálva, ám abba kevesen gondolnak bele, milyen érzés egy ilyen hajón szolgálni, milyen a mélyben hallgatni a rájuk dobott bombák hangját, átvészelni a viharokat – vagy látni az általuk okozott pusztulást. Erről szól a Wolfgang Petersen által rendezett, Lothar-Günther Buchheim regényéből készült film, és ebben van része az Atlanti-óceánon portyázó U-96-os tengeralattjárónak is. A Lehmann-Willenbrock kapitány (Jürgen Prochnow) vezette U-boatnak hol az unalommal, hol a technikai problémákkal kell megküzdenie, mielőtt kilőhetnék torpedóikat,
majd a rájuk támadó szövetséges rombolók ellen menekülnek,
de karácsony estéjére visszaérnek a bevetésre La Rochelle-be, a megerősített támaszpontra. És ekkor csapnak le az angol bombázók, amelyek akkor süllyesztik el az U-96-ot, amikor már mindenki azt hitte, a nézőket is beleértve, hogy megmenekültek.
Ryan közlegény megmentése (1998) – A leomló fal
Steven Spielberg háborús filmjében rengeteg elképesztő csatajelenet van, és mindegyik valamiféle terv alapján zajlik, rendszerint az amerikaiak, azon belül is Miller százados (Tom Hanks) terve alapján, de néha az ellenség számítása szerint, mint amikor a mesterlövész kiszemeli őket.
Van azonban egy kivétel, ami a háború kiszámíthatatlanságát illusztrálja,
azt, hogy bármikor bármi megtörténhet. Itt Millert és rangereit egy őrmester (Paul Giamatti ) vezeti át egy romos városon, hogy megtalálják azt az ejtőernyős egységet, ahová a címbéli Ryan is tartozik. Csakhogy a zuhogó esőben az őrmester leül egy téglarakásra, hogy kirázzon egy követ a bakancsából – és az egyik eldőlő gerenda a mögötte lévő falra zuhan, az leomlik, feltárva ezzel a szobában ülő fél tucat német katonát. Mindkét társaság egyformán meglepődik, egymásra szegezik a fegyvereiket, a saját nyelvükön üvöltik a másiknak, hogy adják meg magukat. A patthelyzetnek két géppisztolysorozat vet véget a szemközti ház verandájáról, a keresett ejtőernyősök jelentkeznek be így. Ryan viszont nincs köztük.
Sztálingrád (1993) – Irina halála
A német film a sorsdöntő ütközet ötvenedik évfordulóján készült, hősei pedig átlagos német katonák. Von Witzland hadnagy (Thomas Kretschmann) és emberei a városért folyó brutális harcokban vesznek részt lerombolt gyártelepeken, ám amikor megtagadják egy csoport civil kivégzését, egy büntetőkülönítménybe kerülnek. Aknákat szednek, majd a várost körülvevő hómezőkön harcolnak a szovjet ellentámadás harckocsijaival, és egyre többen esnek el. Amikor már világossá válik, hogy minden elveszett, az egyetlen reményt az az orosz katonalány, Irina (a cseh Dana Vávrová) jelenti, akit egy szadista náci tiszt karjai közül mentenek ki. A lány az életben maradt katonákat ugyan ki tudja vezetni az ostromgyűrűből, de amikor egy jelzőrakéta irányába szalad és oroszul kezd kiabálni, hirtelen leteríti egy golyó. Az egésznek semmi értelme, mégis egyfajta igazságszolgáltatás a lánynak, aki nem bírta elviselni a szégyenét – és a halálos ítélet a megmaradt két német katonának, akik talán már azt hitték, hogy megmenekültek.
Vágy és vezeklés (2007) – A csalóka happy end
Az Ian McEwan regényéből készült film egyszerre szerelmi dráma, és izgalmas háborús film, amely során hősünk (James McAvoy) átéli a brit hadsereg vereségét és a dunkirki evakuálás poklát. Ahova azért került, mert szerelme (Keira Knightley) húga részben féltékenységből, részben egy félreértés miatt nemi erőszakkal vádolta, ő pedig dönthetett: a börtön vagy a front.
Végül sikerül a brit haderő nagy részével együtt hazakeverednie,
a kishúg pedig könnyek között kéri a feloldozásukat, amit meg is kap, és mindenki boldog. Csakhogy mindezt a már idős húg elbeszéléséből tudjuk, ami félrevezet minket, hiszen ő csak szerette volna, ha ez történik. A jóképű, fiatal katona valójában nem jut haza, egy elfertőződött seb végez vele, szerelme pedig egy német bombatámadás során hal meg, amikor az óvóhelyként szolgáló metróállomás telitalálatot kap. Nincs vezeklés, csak a lelkiismeret-furdalás.
A fal (2017) – A lezárás
Doug Liman (A Bourne-rejtély, A holnap határa) meglepően kevéssé ismert háborús filmjében egy amerikai mesterlövészegységet, a lövészt (John Cena) és megfigyelőjét (Aaron Taylor-Johnson) küldenek kivizsgálni egy rajtaütést: egy iraki karbantartó egységet mészároltak le egy olajvezeték mellett. Csakhogy hőseink, akármilyen óvatosak is, csapdába sétálnak, a lövész a nyílt terepen találatot kap, a megfigyelőnek van ideje egy rozoga fal mögött fedezéket találnia. Próbál segítséget hívni, de a hamarosan kiderül, hogy a rádión bejelentkező „amerikai tiszt”, akinek számos információt ad meg, nem más, mint az őket tőrbe csaló orvlövész. A halálra rémült megfigyelőnek fel kell találnia magát szorongatott helyzetében, és hamarosan
egy kétségbeesett, merész tervel áll elő, mindent egy lapra téve fel,
és a legutolsó golyójával elhallgattatja az ellenséges lövészt. Csakhogy minden idők egyik legcinikusabb lezárásából kiderül, hogy a hollywoodi recept nem mindig működik, a találékony jenki hős sem mindig diadalmaskodik: a mesterlövész csak arra várt, hogy megérkezzenek a mentőhelikopterek, és azokat is leszedhesse – úgy, hogy aztán a roncsok újabb csapdaként szolgáljanak.
A vörös báró (2008) – Amit nem mutatnak
Jogosan vagy sem, de Manfred von Richthofen (Matthias Schweighöfer), az I. világháború legeredményesebb vadászpilótája egy legenda lett – és Snoopy örök ellenfele a rajzfilmben. A gépiesített, arctalan modern hadviselésben élénkpiros Albatros repülőgépe a lovagi hadviselést idézte meg, lovagiasan is harcolt, ezért még ellenfelei is tisztelték. A legjobb fiatal német színészekkel, de a forgalmazhatóság kedvéért angolul készült filmben egy olyan von Richthofent ismerünk meg, aki tudja, hogy a háború elveszett, azt is tudja, hogy meg fog halni, mégis tovább harcol, részben a bajtársaiért, részben a lövészárkokban szenvedő közkatonákért – az arisztokratikus pilóták luxuséletet éltek. Az erősen homoerotikus,
a bajtársiasságot már-már szerelemként ábrázoló film izgalmas csatajeleneteket mutat meg, hogy aztán pont a lényeget ne lássuk: hősünk halálát.
Ehelyett a történet hirtelen félbemarad, a mosolygó von Richthofen arca közhelyes módon átmegy fekete-fehér fotóba, ahogy egy emlékké válik. Igaz, ma sem tudni, pontosan, hogy halt meg, vagy egy kanadai vadászpilóta találta el, vagy egy ausztrál géppuskás – a jelenlegi állás szerint szinte biztos, hogy az utóbbi –, de a rendezőben lehetett volna annyi kurázsi és/vagy képzelőerő, hogy kiálljon a szerinte valószínűbb verzió mellett. Bizonyára csak nem találta elég látványosnak, hogy a legendás pilótát a földről találja el egy géppuskasorozat.
Dunkirk (2017) – Gibson nem az, akinek mondja magát
Christopher Nolan eposzi léptékű, az angol színjátszás legjobbjaival előadott munkája a II. világháború egyik legnagyobb brit vereségéből varázsol felemelő győzelmet, és abban valóban igaza van, hogy a Brit Expedíciós Haderő evakuálása az összeomló Franciaországból létfontosságú volt Anglia számára, és lehetővé tette a harc folytatását. Ehhez Nolan megmutatja mind az egyre zsugorodó partszakaszon rekedt brit katonák, a kimentésükre érkező angol tengerészek és a Brit Királyi Légierő felettük harcoló pilótáinak közös erőfeszítését, mind azt a borzalmat, amit a földön, égen és levegőben át kellett élniük.
Csakhogy itt nem mindenki brit:
Gibson közlegényről (Aneurin Barnard) kiderül, hogy valójában francia, aki egy lopott egyenruhában próbál kimenekülni az országból. Amikor először látjuk, egy holtestet temet el a part menti fövenyen, és utólag összeáll a kép: az elesett angol egyenruháját hordja, az ő dögcéduláját vette el. Hamar lincshangulat alakul ki, mert kémnek hiszik, de a fiúval nem a társai végeznek, hanem a német géppuskák, amelyek golyói átlyuggatják a süllyedő bárkát, amelyben menedéket találtak, őt pedig egy lánc rántja le a mélybe.
